Kamondy László: a hazatérő garabonciás

Jómagam elsős középiskolás koromban szerettem bele Kamondy novelláiba. Magyartanárom – kinek korábban padtársa volt Simon István, a költő – fontos hivatásának tartotta, hogy diákjai megismerjék a második világháború után indult tehetséges zalai írónemzedék tagjait is. Így barátkoztunk meg Kamondy László (1928 – Balatonmagyaród), Szabó István (1931 – Cserszegtomaj), Bertha Bulcsú (1935 – Nagykanizsa és Keszthely) és Lakatos István (1927 – Zalaegerszeghez kötődő) prózájával, Simon István (1926 – Bazsi) és Kiss Dénes (1936 – Pacsa) költeményeivel.

Tanárunk – jó érzékkel – a föl-földobott kőként szülőföldjére mindig visszatérő Kamondy novellái közül „Az utolsó játszmát” adta a kezünkbe.

Az elbeszélés egy asztalitenisz-mérkőzés leírása. Egy fiatalember és egy német tiszt mérik össze tudásukat 1944-ben, Magyarország német megszállásának idején. A mondanivaló tulajdonképpen ironikus: Magyarország, íme, így állt ellen a németeknek… A novella hangja azonban ennél sokkal komolyabb. A feszültség szinte az elviselhetetlenségig fokozódik, s nemcsak a német tiszt ellen küzdő fiatal diák alakja nő meg. A mérkőzést figyelő különböző típusú és társadalmi rétegű emberek arcán ott remeg a megszállók és megalázottak közötti ellentét feszültsége. A sokféle mellékszereplő eltérő érzelmeinek, indulatainak megkapó ábrázolása igazi művészi bravúr.

Az 1956-os forradalmat megelőző években egy meglepően tehetséges, fiatal prózaírói gárda tűnt fel irodalmi folyóirataink hasábjain. A tiltott vagy elhallgatott dolgok néven nevezése, a valóság felfedezésének izgalma olyan előnye volt a korábbi generációkkal szemben, hogy jó ideig az Új Hang és a Csillag oldalain főleg ők kötötték le az olvasók figyelmét.

Az Emberavatás nemzedéke (nevüket közös antológiájuk címéről kapták) indította el a magyar prózaírás új hullámát. Tiszta indulatokkal hajtott csapat volt, legjobbjai (Sánta Ferenc, Csurka István, Moldova György, Szabó István és Kamondy László) szinte törvényszerűen szembekerültek a régi beidegződésekkel. A nemzedék írói közül Kamondy jelentkezett először. (Ekkor még Tóth László néven írt, később változtatta írói nevét – anyai dédanyja után –Kamondyra.)

Kritikusai szerint kevés író indult ilyen széles szárnycsapásokkal, mint ő. Társadalomismerete, lélektani érzéke, stílusa, szerkesztése valamennyi fiatal író fölé emelte.

1928. november 27-én született Balatonmagyaródon. Gyermekkori élményei ide kötötték és kiterjedt rokonsága is, bár ő maga 10 éves korában elkerült szülőfalujából. Postamester apját az első bécsi döntés után Nagysallóra helyezték. Itt éltek, míg a terület Magyarországhoz tartozott. Az elemi iskola négy osztályát Balatonmagyaródon végezte el, gimnáziumba rövid ideig Budapestre, majd Tatára járt, itt is érettségizett. Első írásai egyetemista korában – a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–történelem szakát végezte el –, a negyvenes évek végén jelentek meg. A közvélemény először a Csillagban megjelent írására figyelt fel 1950-ben.

A Szépirodalmi Kiadó szerkesztője lett. Szintén a Csillagban 1954-ben megjelent Verekedők című novellájával óriási viták középpontjába került. Problémafelvető merészsége, társadalombírálata megdöbbentő erővel hatott. A novella, mely felhívta a figyelmet a személyi kultusz visszásságaira, egy csapásra ismertté tette nevét. Írói korszakának első szakaszát összegyűjtött novelláskötete, a Fekete galambok (1957) zárta le, amely sikert aratott mind a kritika, mind pedig az olvasóközönség körében. Itt jelent meg a bevezetőben említett Az utolsó játszma is. Legszebb elbeszéléseiben nagy érdeklődéssel és szeretettel fordult a kisemberek sorsa felé, vizsgálva, hogyan viselkednek a hétköznapi élet drámai viszonyai között. Nem lehet ugyanakkor nem észrevenni, hogy az 1955 utáni művei egyre borúsabb hangvételűek, témái elkomorulnak (például a Fekete galambok). Az egész mű balladai hangvételű és mélységesen pesszimista.

Az 1956-os események Kamondyt mélyen megrendítették. Ekkor írta meg a – mint ahogy a korábbiakban láttuk – ma is aktuális Fegyencek szabadságon című elbeszélését, amely miatt a forradalom leverése után heves támadások érték. (Utólag visszatekintve Kamondy pályaképéről elmondható, hogy ez az írás rangos helyet foglal el az író életművében. Többen Csehovhoz hasonlították. Ugyanakkor az állandó támadások elkedvetlenítették az érzékeny alkotót, még az írói pálya feladása is megfordult fejében.)

Egy időre felhagyott a novellaírással, s érdeklődése a regényírás s vele együtt az etikai problémák felé fordult. Megírta az Apostolok utóda című kisregényét, amellyel ismét óriási visszhangot keltett. A regény fő motívuma az egyházi morállal való birkózás, de emögött mindig ott húzódott a korszak általános problémája: a mindenféle dogmatizmussal való szembenállás. A mű tanulságként azt sugallja, hogy a társadalomban olyan törvény nem használható, amelyet nem lehet egyeztetni az egyének sorsának sajátos problémáival. Bár kirándulása a regény műfajában sikeres volt – az elbizonytalanított Kamondy érdeklődése egyre inkább a színház felé fordult.
Mielőtt drámáiról szólnék, feltétlenül meg kell említeni novellaírói tevékenysége első tíz évét összefoglaló novelláskötetét, a Megdézsmált örömöket, amely 1964-ben jelent meg. A kötet bizonyította, hogy a pályakezdés évei óta Kamondy hangja még egyénibb és higgadtabb lett: emberismerete, élettapasztalata is jelentősen bővült. A közvetlen politikai, közéleti tartalom mindinkább az erkölcsi kérdések hátterébe került. A közéleti cselekvés lehetőségeiben csalódott író műveiben azonban mégis – a felerősödő ironikus és gúnyos hang mögött – felsejlik a politikum.

A kötet talán legszebb írása a Hazatérő garabonciás. Az önéletrajzi fogantatású novella meleg és személyes lírájával a magyar elbeszélő irodalom legjobb hagyományaira emlékeztet. A szülőföldjére, Zalába visszatérő írót garabonciás idegennek nézik hajdani ismerősei; de ő bizonyságát adja odavalósi voltának. A derűs hangot rövidesen beárnyékolja az író elégedetlensége, amikor a távollét során elvégzett munka reménytelenségére gondol: „…már szürkült, mikor rácsaptam az országútra, ahol a szederfák úgy adtak tovább fától fáig, mintha izenetet vinnének lágy susogással valakinek, hírt egy fiúról, ki úgy indult el innét nemrég, mint a mesék fia, hogy kiszabadítsa az elvarázsolt királylányt, legyőzze a setét barlangok sárkányait, s ki ím, arany táltosa híján, üres tarisznyával tér meg”. (Ennek a novellának minden zalai antológiában helye van.) Munkássága elismeréseként Kamondy László 1965-ben megkapta a József Attila-díjat.

Ekkoriban már érdeklődése a színház irányába fordult. Szerkesztői állását dramaturgira cserélte, s 1960-tól a Vígszínház, majd a Madách Színház, végül a Mafilm dramaturgja lett.

Drámái következetesen végigvitt kísérletek voltak a hatvanas évek erkölcsi és társadalmi problémáinak feltérképezésére. Hajlíthatatlan erkölcsi normákkal olyan igazság után kutattak alakjai, amely a hétköznapok emberének életéig is eljut és érvényesül. Legnagyobb sikert a Vád és varázslat című dráma aratta, amelyet a Madách Színház mutatott be Domján Edit főszereplésével 1963-ban. Rajta kívül a Szerelmesek fája (1960 Szeged, Egyetemi Színpad), Szöktetés albérletbe, avagy szemérmes ateisták (1966, Debrecen, Csokonai Színház) és a halála után a Lány az aszfalton (1984, Zalaegerszeg, Hevesi Sándor Színház, Fekete Gizi főszereplésével) került színpadra.

Úgy érezte, az idő nem kedvez a drámaírásnak, így a 60-as évek második felében fel is hagyott vele. Visszatért a novella műfajához. Következő kötete 1968-ban jelent meg Ádám apja címmel. Írásai főleg azt firtatják, hogy mennyi az egyén és mennyi a társadalom felelőssége a zsákutcába torkolló életekért. Továbbra is erkölcsi-etikai kérdések játszanak főszerepet műveiben.

1969-ben jelent meg a Feltételes vallomás című új könyve. Ezzel kapcsolatban fejtette ki ars poeticáját: „Embernek születtem, születtünk, és ez a meg nem szakadó folytonosság arra kötelez bennünket, hogy legyünk kényesek továbbra is eddig kivívott szabadságunkra – legalább akkora szenvedéllyel és érzékenységgel embertársainkéra, mint a magun­kéra.”

1970-ben Kancsal tündér címmel gyűjtötte össze s adta ki munkásságának legjobb novelláit. Kritikusai szemére vetették, hogy az „egyszemélyes antológiában” a klasszikusokkal mérhető társadalmi ihletésű ábrázolástechnikai bravúrok után (például Az utolsó játszma) elmerül e hétköznapi élet morális kérdéseiben. Csalódása a közéleti cselekvés lehetőségeiben odáig vezeti, hogy írásai közéleti-politikai tartalmát is egyre áttételesebben fogalmazza meg, s egyre jelentősebb szerepet szán a groteszk ábrázolásnak. Írásai egyre komorabbak.

Ő maga is úgy ítélte meg, hogy nem tudta kitűzött céljait megvalósítani. Elkeseredéséhez és fokozott válságérzetéhez hozzájárult hosszú betegsége és ideg-összeroppanása is. Bár nagy munkákra készült – meg akarta írni Zala megye szociográfiáját –, de erejéből szinte csak rövid terjedelmű írásokra futotta. Mindinkább úrrá lett rajta az elkeseredés – fokozta ezt, hogy betegségét ráknak hitte –, s rövid idővel Szerelmes házastársak című kötete kéziratának átjavítása után, 1972. október 23-án (az időpont talán nem véletlen) öngyilkos lett. Temetése Tatán volt november 4-én.

Pályatársai megrendülten búcsúztak tőle. Szakonyi Károly így írt: …fegyverével, a tollal elszántan küzdött, új és új módot keresett az eredményesebb harchoz. A tisztességtelenség minden kis tűzfészkét ki akarta irtani… Nem engedélyezett megtorpanást… csak a becsületes harchoz értett, az pedig felemésztette erejét. De azért mindig… a frontvonalban maradt. Ott esett el, onnan nem tért vissza. De Kamondy László, az író nem halt meg.

Végezetül Cseres Tibort idézem: „Az igényes író könyörtelen a világgal, de legkönyörtelenebb végül magával. Ám annyi boldogsághoz joga van halálában is, hogy nevét a történelemhez kapcsolva remélje megörökíteni.”

S hogy ez így legyen, nekünk is vannak tennivalóink. Halála után kiadásra kerültek összegyűjtött drámái és válogatott elbeszélései is. Tv-játékok, filmek készültek műveiből. Tatán – iskolájában – emléktábla áll. A szülőföldnek is kötelessége méltó emléket állítani neki.