Járványok a második világháború után Zalaegerszegen

Sajnos a második világháború után, a hadseregek vonulása és a nyomukban járó pusztítás miatt a szűkebb pátriánkban is felütötték fejüket a járványok.
A szovjet csapatok 1945. március végén, április elején foglalták el Zala megyét, Zalaegerszegre március 29-én, míg Nagykanizsára április 1-jén vonultak be. A lakosság nagyobb része elhagyta a lakását, házát, aki tehette, Nyugatra menekült, de a döntő többség alapvetően helyben próbálta meg átvészelni a frontátvonulást és az épületek alatti pincékben, illetve hegyi hajlékokban talált magának menedéket.

A bevonuló csapatok Nagykanizsa és Zalaegerszeg esetében is lényegében egy kihalt városba érkeztek. A megyeszékhelyen a közművek hiánya, illetve a meglévőknek a háborús károk miatti működésképtelensége, egyes fontos kommunális szolgáltatások, mint például a szemétszállítás kiesése, a gyógyszerek és más védőeszközök hiánya, valamint a lakosság alultápláltsága miatti legyengültsége és a menekültek okozta zsúfoltság révén minden feltétel együtt állt egy súlyos járvány kialakulásához. A nyílt utcán napok óta temetetlenül fekvő halottak és döglött állatok, például lovak csak tetézték a bajt, amihez a melegedő időjárás is rosszul jött.

Zalaegerszegen a baj a lehető legrosszabb, de nem váratlan helyről, a városi közkórházból, annak elfertőződött ivóvízkútjából indult ki 1945. április közepén egy hastífusz-járvány formájában. Mivel a városban akkortájt vezetékes vízszolgáltatás még nem volt, csak házi kutak álltak rendelkezésre, amelyek vize könnyen elfertőződött a háborús események miatt nem karbantartott, vagyis a folyamatosan ki nem mert „pöcegödrök” miatt. A város polgármestere, Baráth Ferenc a halálos kór továbbterjedésének megakadályozására azonnal egy külön járványkórház felállítását rendelte el, amire a kórház Baross ligeti szülészeti osztályát – a ma is létező, ezt megelőzően és napjainkban is étteremként funkcionáló épületet – jelölte ki, ami megfelelő szeparációt biztosított.

Közben a városi kórházat teljesen fertőtleníteni kellett, a vizet csak forralás után lehetett ivásra használni. A beszállított betegek házait, lakásait úgyszintén fertőtlenítették, egyúttal két hét vesztegzár alá helyezték az ott élőket, senki nem jöhetett ki és semmit sem lehetett kihozni onnét. A betegek otthonaira a ragályos kórra figyelmeztető vörös cédulát tettek ki, a magyar mellett oroszul is közölve a veszélyt a csellengő szovjet katonák miatt.
A vármegyei alispán rendeletére minden olyan egyént, aki 1945. március 29. után távozott a városi közkórházból, megfigyelés alá kellett vonni legalább három hétre, és a hastífusz jeleinek észlelése esetén azonnal a járványkórházba kellett utalni. A járvány terjedése miatt a polgármester 1945. április 29-én látogatási tilalmat rendelt el a kórházban, egyúttal megtiltotta, hogy azt az ápolószemélyzet, illetve a konyhások elhagyják. A kórház kapuit le kellett zárni, azok elé őrszemélyzetet állítottak, és a kapukra oroszul is ki kellett írni a vesztegzár okát.

Mindezek mellett Baráth Ferenc polgármester egy nappal később elrendelte a város egész lakosságának megelőző jellegű beoltását a hastífusz – régiesebb nevén: hasihagymáz – ellen. Kivételt képeztek ez alól a két éven aluliak, a terhes nők, valamint a hatvan évnél idősebbek, mivel az ő esetükben orvosilag ellenjavallt volt a védőoltás. A polgármester utasítása szerint a soha nem látott nagyságrendű közegészségügyi műveletet május 3-án meg kellett kezdeni és május 30-ra be kellett fejezni. Erre a viszonylag hosszan elnyújtott időre azért volt szükség, mivel akkoriban a hastífusz ellen személyenként három védőoltásra volt szükség egyhetes időközönként.

Az oltások megszervezésével, irányításával és ellenőrzésével a városi tisztiorvost bízták meg. A város minden hadra fogható közkórházi és magánorvosát kötelezték a részvételre a lehető leggyorsabb lebonyolíthatóság végett. Két ingyenes oltóhelyet állítottak fel a városban, az egyiket a városházán, míg a másikat az Országos Társadalombiztosítási Intézet székházában (ma: Kamarák Háza). Azt is elrendelték, hogy aki arra kötelezett, de nem oltatja be magát, azt ki kell zárni a közellátásból. Mindezt hirdetményekben közölték a város lakosságával. A veszélyt a megszálló Vörös Hadsereg is érzékelte, ezért kész volt akár repülőgépet is biztosítani az oltóanyag gyors városba szállítására, mivel az a szükséges mennyiségben nem állt rendelkezésre. Erre végül nem került sor, de például a Dán Vöröskereszt segítségére is szükség volt az oltóanyag beszerzéséhez. Az eredeti tervet, a május végéig való teljes oltást nem lehetett tartani, mivel vagy nem jutott el minden érintetthez a hír, vagy féltek az oltástól, mindenesetre tény, hogy július elején, amikor még folytak az oltások, Zalaegerszeg 13.190 lakosából még csak 7695 részesült a szabályszerű háromszori védőoltásban, két oltást 1143, míg egyszeri oltást 654 fő kapott. Szinte kész csoda, hogy az oltóanyag hiánya nem hátráltatta a műveletet. Az oltásokkal nagyjából augusztusban végeztek, de szerencsére így is sikerült gátat vetni a pusztító járvány kialakulásának.

A járványok terén azonban ezzel messze nem ért véget a tortúra, mivel a megszálló katonaság erőszakoskodásai révén terjedő nemi betegségek újabb félelmetes és nehezebben orvosolható problémát zúdítottak a lakosság nyakába. Az ez elleni küzdelem hosszú évekre elnyúlott, minek keretében Zalaegerszegen külön nemibeteg-gondozó intézetet kellett felállítani 1948-ban.