Mese, töredékesen - Interjú Nádas Péter Kossuth-díjas íróval

Nádas Péter: Koherens életet élni, aminek nemcsak eleje, vége, de értelme is van. Fotók: Arany Gábor

A kuratórium indoklása szerint Nádas Péter a legnagyobb európai írók egyike, műveiben "lerántja a leplet az emberek és rezsimek hazug és kegyetlen természetéről".  A díjat kétévente ítélik oda, korábban több Nobel-díjas alkotó is elnyerte. A találkozás másik indokaként e sorok írója még megemlítheti, hogy mintegy hét évvel ezelőtt olvashatták utoljára az 1984 óta  Zalában élő, idén 72 éves Nádas Péter gondolatait a  Zalai Hírlap olvasói, s ez igazán nagy idő. Tea és meggyes sütemény mellett, két órát töltöttünk együtt az íróval.

- A 70. születésnapján Európa-szerte ünnepségek sorára várták Önt. Szinte egész évben utazott 2012-2013-ban.

- Az utazások elsősorban nem az életkorommal álltak kapcsolatban. Nagy fotótörténeti és szépművészeti kiállítást rendeztem egy svájci város nemzetközileg is nagyhírű múzeumában, Zugban. Négy hónapra a Kunsthaus mindhárom szintjén, valamennyi termet igénybe vettem. A kiállítási anyagot részben a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum anyagából, részben a budapesti Ludwig Múzeum és a Kieselbach Galéria gyűjteményéből válogattam,  részben pedig a saját fotográfiai munkáimból. A zugi Kunsthaus igazgatója eredetileg azt kérte tőlem, hogy mutassam be,  milyen kapcsolatban áll a kép és a szöveg,  illetve a fotográfiai munkáim milyen kapcsolatban állnak az irodalmi munkáimmal. Kapásból azt válaszoltam, hogy semmilyen kapcsolatban. De aztán elgondolkodtam a dolgon, s rájöttem, hogy bizony nagyon szoros a kapcsolat, hiszen az irodalmi szemléletet nem csak az ember olvasmányai, hanem jórészt a képi élményei alakítják. A saját kompozíciós tudásom vagy a képalkotási ismereteim a magyar fotográfia és a magyar képzőművészet nagy mestereitől származnak. Nem beszélve a zenei élményekről, azaz a legjelentősebb magyar komponistákról. Így aztán a kiállítás anyagába természetesen be kellett emelni a kortárs magyar komponistákat és a klasszikus magyar zene szerzőit is.  A látogató egy fülhallgatót kölcsönözhetett, s miközben a modern magyar képzőművészet és fotográfia alkotásait nézte, ugyanezen korszak zeneszerzőit hallhatta. Négy hónapot töltöttem el Zugban, előadásokkal, felolvasásokkal, tárlatvezetésekkel, sőt, egy kisebb műfordítói konferenciával kísértük a kiállítást. Ugyanekkor a  Párhuzamos történetek több helyütt megjelent, többek közt New Yorkban, Párizsban, Oslóban, ezeken a helyeken is vártak, nem beszélve Németország valamennyi nagyvárosáról vagy kisebb egyetemi városáról, ahol felolvasó körúton vártak. Februárban kezdtem Berlinben, március végén fejeztem be Münchenben, s akkor néhány napra haza tudtam jönni még Gombosszegre is. Mindezt csak azért mesélem el, hogy lássa, nem ünneplés volt, hanem munka, munka, munka,  minden percem szigorúan beosztva.

- Hogyan hatottak Önre az élmények, az évtizedek óta vállalt és elhatározott szándékos, itt Gombosszegen megvalósuló izolációhoz képest? Könnyebb volt kilépni a világba?

- Soha nem könnyű kilépni. Egyszer felléptem egy híres magyar zongoraművésszel, és kérdeztem tőle,  ugyan miért izgul ennyire, igazán hozzászokhatott a fellépésekhez. Azt válaszolta, hogy ez pont fordítva van. Nem egyre könnyebb, hanem egyre nehezebb közönség elé mennie. Ha pedig valaki író, prózaíró, akkor nincs is más választása, az izoláció a munkájához tartozik. A kettőt kell váltogatnia, a nyilvánosságot és az izolációt. Mintha meleg vízből hidegbe ugrana. Vagy fordítva.

- Ilyenkor különválasztható az érdeklődőkben az értő olvasó és a hírességnek kijáró rajongás?

- Rajongókkal szerencsére nem találkozom.

- Pedig Nádas Pétert ma már talán sznobizmusból is illik ismerni.

- Nem érzékelem. Tárgyi érdeklődést érzékelek, itthon is, külföldön is, s amikor szükséges, akkor  igyekszem minden tárgyi kérdésre rendesen válaszolni.

- Minek tulajdonítja, hogy a német nyelvterület magas szinten ismeri el a művészetét?

- Gondolkodom ezen,  de nem tudnék különösebb okot vagy egyetlen okot megnevezni. Biztosan sokféle forrása van. A német nyelvterületen élők jobban értik, ami velünk történik, mint mondjuk az angolok vagy a franciák,  bizonyára az erős kulturális és történelmi kapcsolatok miatt is. Németország hagyományos külpolitikai hangsúlyai  Európában  a közvetlen környezetükben, a lengyel, a cseh, a szlovák, az osztrák és a magyar térségben voltak és maradtak.  Nem angol, nem francia, hanem német vonzáskörben élünk.

- Németország a háború után minden területen szándékoltan nyitottá vált, szinte túllendítette az ingát tekintetben...

- Németországnak ez maradt az egyetlen lehetősége. Nem elzárkózni többé, és főleg nem a többiek ellenében vagy a többiek rovására cselekedni. Ma sincs másként, mint a háborút követő években. Németországnak nem csak gazdasági értelemben egyre nagyobb a súlya, hanem kulturális és technikai értelemben is. Nem élhet vissza az erejével és a súlyával,  nem zárkózhat be, a teljes nyitottság maradt az elemi érdeke.

- Visszaszorították a háború előtti ideológiai elvrendszerüket. Hogyan?

- Borzalmas, és a világ számára botrányos vereséget szenvedtek vele. De ha megnézi a 30-as évek német politikáját, akkor látja, hogy  nem csak a nácik erősödtek meg, hanem sokkal mélyebb gyökerekkel, ugyanilyen erős volt a szociáldemokrácia, s igen erősek lettek a kommunisták. Mindössze néhány tízezer szavazaton múlt a nácik győzelme. Az I. világháborúban elszenvedett vereség miatt, ezzel a néhány ezer szavazattal erősebbnek mutatkozott a népességben a revánsvágy a józan realitásérzéknél. Németország a mai napig épp oly kétarcú, miként minden más európai ország. Hol progresszióban, hol regresszióban él. Mindannyiunk legnagyobb szerencséjére, most éppen hosszan tartó progresszióban, ami azt jelenti, hogy a nemzeti hóbortjainál vagy a nemzeti rögeszméinél jóval erősebben működik a realitások iránti érzéke.

- Ők leszámolhattak egyszer és mindenkorra a szélsőjobboldali eszmekörrel?

- Nem számoltak le.  Minden társadalom életfogytig hordozza a saját ellentmondásait.  Legfeljebb széles körben tudomásul vették, hogy egy ilyen eszmekör hatalma mit jelent.  Háborút. Tömeggyilkosságot. Katasztrófát. Pusztulást. De az Európai Parlamentbe azért egy német náci párt is bekerült, s több tartományi parlamentben vannak képviselőik. Nálunk egy militánsan rasszista csoport irreálisan drága fegyverekkel, éveken át módszeresen cigányokat gyilkolt,  náluk  a földalatti náci mozgalom egyik kis csoportja, egészen pontosan három ember, Uwe Mundlos, Beate Zschäpe és Uwe Böhnardt, hat éven át módszeresen merényleteket követett el bevándorlók ellen. Bevallott céljuk az volt, hogy minél több idegen származású német állampolgárt öljenek meg.  Minden bizonnyal tizenegy, lehetséges, hogy tizennégy embert gyilkoltak meg.  A két férfi, amikor szorulni kezdett a hurok körülöttük, elővigyázatosan öngyilkos lett, Beate Zschäpe viszont egy éve bíróság előtt áll Münchenben.  Az eddigi tárgyalásokon kiderült, hogy a csoportot mintegy kétszázan közvetlenül támogatták.

- Nincsenek olyan sarokpontok, amiken többé nem haladunk át, ha kiderül, hova vezet az út?

- Egy fejlődési folyamatban sajnos nem spórolhatók el a katasztrofális vagy tragikus fázisok. Az ember egyéni életéből sem elspórolhatók. Pedig szeretnénk.  Sőt, helyesen tesszük, amikor törekszünk az elkerülésükre. Mégsem mindig sikerül.

- A hivatásából következő izolációs igény ellenére figyel a világra. 2010-ban nagy visszhangot váltott ki  A dolgok állása című esszéje, amelyben Magyarország sorsáról gondolkodott. Négy év elteltével hogyan lát bennünket?

- Lényeges újdonságot nem látok.  A modernizációs folyamat folytatódik, habár alacsonyabb szinten, lassúbb ütemben, mint a rendszerváltást követő első tizenöt évben. Ez nem feltétlenül személyek érdeme vagy hibája, még csak nem is politikai kérdés. A modernizációnak, a magyar progressziónak nem volt több tartaléka. Sem politikai műveltségében, sem befektetői vagy vállalkozói tudásában, sem gazdasági erejében, sem vagyonában. A tőke hiánya akkut betegség ebben az európai régióban, s így a külföldi tőke ereje és aránya természetesen feltűnő. Magyar polgárság változatlanul nem létezik, s még jó ideig nem is lesz. A polgárosodás folyamata a kisvállalkozásoknál kezdődik, s a kisvállalkozás vagy akár a törpevállalkozások támogatásának szükségességét eddig még egyetlen kormány sem ismerte föl.  Vannak újgazdagok,  mindössze a népesség két százalékát teszik ki. A társadalom legszegényebbjei és a leggazdagabbak közül azonban hiányzik a vagyonos vagy tehetős középpolgári réteg.  A állampolgári öntudathoz az örökölhető vagyonokon túl, még több generáción átörökített viselkedési minták is szükségesek.  A polgár befektet, az újgazdag többnyire felél. Amíg nincs a társadalomnak erős közepe, addig a népesség a politikai választásaiban a végletek között ingázik, a többség arra megy, amerre a populista jelszavak viszik. Lassan tanulja meg, hogy ítéletének helyesebb az értelemre támaszkodnia, mint az indulatra, s  az ítéletnek nem véleményekből, hanem tudásból kell táplálkoznia.  A tudást pedig nem a hegyen, nem a kocsmában, és még csak nem is a televízióban szerzi be az ember.

- Az akkori kritikákat,  támadásokat hogy élte meg?

- Amíg a véleménynyilvánítás szabad, addig mindenki elmondja a magáét.Az ellenvéleményeket elolvastam, meghallgattam, elgondolkodtam.

- De beszéljünk a legszemélyesebbről, a halálélményéről is. Korábban azt állította, hogy az organikus halál, ha természetes, akkor nem rossz. Az idő haladtával változott-e ez a felfogása?

- Megcsináltam a végrendeletemet, nem szeretnék rendetlenséget hagyni magam után. Nem várom, nem csábít, hiszen fantasztikusan szép tud lenni egy reggel, szeretem a fényeket, a madarakat, s odáig megyek, hogy még egyes embertársaimat is szeretem. Az élet, mint olyan,  szép, Ady szavaival élve, az élet élni akar, s ez engem nagyon is érdekel. De valamennyien halandók vagyunk, kár lenne légvárakat építeni.  Természetes, hogy minden ismeretlennel szemben bizonytalanságot vagy szorongást érez az ember, a halállal szemben is. Ám ugyanígy jelen van bennünk a kíváncsiság. Bennem nincs a halállal szemben szorongás, sok halált láttam,  háborúban születtem. Mindig is érdekeltek a vallások, miként közelítik meg a halált és a túlvilágot, mint előzményt és következményt.  A szívinfarktus erős fájdalommal jár, ettől meg akar szabadulni az ember,  orvost hív, orvoshoz viszik, de a klinikai halál állapotában nem volt bennem ellenkezés, s igazán csalódott voltam, amikor visszahoztak az orvosok.

- A Földön létező összes vallás rendelkezik a transzcendens, a túlvilági elemmel, egymástól teljesen függetlenül. Anélkül, hogy tudtak volna arról, hogy a hegy másik oldalán is élnek emberek. Vajon miért? Magyarázták a magyarázhatatlant?

- Először is nyelveket alkottak az egymástól távol élők. Majd kicserélték a felhalmozott tapasztalatokat. Önmagában álló kultúra vagy vallás gyakorlatilag nem létezik.  A kulturális alkotásnak az önállóság a sava-borsa, de matériája jórészt kulturális áthatás, idegen szóval akulturizáció. Hogy mi miért az egyistenhitnél, a monoteizmusnál kötöttünk ki, míg mások a politeizmusnál, a többistenhitnél? Fogas kérdés. Ahogy a világ megismerhetőségébe vagy megismerhetetlenségébe vetett hit kettősége is. A tapasztalt világra adott válaszaink a testsémánk függvényében születnek meg. Ebből a szögből, ebből a testből kitekintve,  úgy látszik, hogy a puszta létezésnél nagyobb értelme is van a dolgoknak. A folytatódás, az osztódás vagy a szaporodás és a túlélés vágyával pedig a legegyszerűbb organizmus is rendelkezik.

- Az élet egyetlen értelme a művészet, mondta egyszer Nádas Péter. Mit kezdjenek az életükkel a többiek?

- Koherens életet élni, aminek nem csak eleje és vége van, hanem értelme is, nem kis  teljesítmény. A művészetek ismerete, bárkit képes egy ilyen jelentékeny életteljesítményhez elvezetni. Nem mondom, hogy mindenki művész  és művelje mindenki a művészetet. Nem hálás munka, senkinek nem javasolnám. A műkedvelőktől pedig inkább tartok, öntévesztések sorozatában élnek, keserű emberek. De a művészet tárgyaihoz viszonyítani a saját életet, megmerítkezni egy regényben, zenében, egy festet tájat vagy aktot bámulni, szemügyre venni minden részletében, az fontos és nemes foglalatosság, én magam is űzöm. Egy idegen tárgyban, egy idegen személyben felismerni önmagam.  Növeli a reflexiós képességet, elmélyíti az empátiát. A saját reális lehetőségeinket is tisztábban látjuk vele vagy általa.

- Az írás választotta Önt, vagy fordítva?

- Mindkettő igaz. Egy tizenegy éves gyerek tudatos választása volt. De az írás munkájának sokszínűsége választott ki magának. Egyszerre a nyelv szabályaira, alakításának lehetőségeire és a fantázia képeire, meséjére és az elbeszélés módszertanára figyelni. Minden esetre ez lett az egyetlen olyan tevékenység, az írásosság művelése, ami egy életen át mélyen érdekelt. Annyi ága-boga lett, annyi útja és tévútja, hogy soha nem veszítettem el a kíváncsiságomat iránta. A foglalatosság a nyelvhez köt, a nyelv a többi emberhez köt, ismeretlenekhez is, a hazámhoz köt. Van benne valami, ami nemcsak én vagyok, hanem sok más, amit meg kell ismernem, hogy beleépítsem a nyelvi szövetbe, a sajáttá dolgozott szövegbe .

- Szeretne hatni?

- Dehogy szeretnék.  A művészet vagy az irodalom halála, amikor hatni akar. A dilettantizmus csúcsa. A Flóra-versek nem Flórának, hanem a szerelemnek szólnak. Szókratész azt mondja erről, nem egy személy iránt érzett szerelemről akar megtudni mindent, hanem magáról a szerelemről, arról a valamiről, ami legalább egyszer az életében mindenkit elragad. Szókratész ezzel elfordul az egyeditől,  az absztrakció felé fordul. Ami igazán nagy szerkezeti változás az emberiség történetében.  Attól kezdve az ember nem csak érez, hanem  tudni szeretné, hogy mi az a dolog, amit érez.

- Nádas Péter világirodalmi jelentőségét általában abban látják, hogy újraalkotta a háború után azt a realizmust, amitől épp a háború miatt elfordultak az alkotók. A realizmus új technikáit értelmezte. Egyetért ezzel?

- Nem tudok hozzászólni. Az irodalom sem áll le soha,  valahonnan mindig valahova tart. A saját pozíciómat én is csak a többiekhez képest határoztam meg ezeknek a mozgásoknak a tömegében. Egy csomó dologra kíváncsi voltam, amire a korszak nem volt éppen kíváncsi. Az árral szemben úsztam. Az analitikus irodalmi korszak végén kezdtem írni, amikor a kollegák minden elbeszélést és valamennyi elbeszélési technikát minimálisra redukáltak. A képzőművészetnek is ez lett az első nagy minimalista korszaka. A mondatok egyre rövidebbek lettek, egyre tömörebbek, a megközelíthetetlenségig rejtélyesek. Az írók lemondtak a környező világ elbeszélhetőségének elvéről, magáról a meséről. A legjelentősebb képzőművészek lemondtak az ábrázolásról. Két világháború szörnyű tapasztalatával szótlanná vált több művésznemzedék. Saját szavaikat is a saját torkukra forrasztották, nehogy véletlenül erőszakot tegyenek bármin vagy bárkin, nehogy véletlenül nagyot mondjanak. Engem azonban továbbra is érdekeltek a részletek, mesélni akartam, természetesen nem úgy, ahogy a  XIX. század elbeszélői. Úgy már nem lehet. Kétszer ugyanazzal a lábbal nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Töredékesebben, bizonytalanabban, számolva a véletlennel, az esetlegessel.

- Van annak jelentősége, hogy magyar írónak született?

- Hogyne lenne. Legalábbis számomra nagy jelentősége van. Hogy magának ez mit jelent, azt persze nem tudom.

- Gondolkodott azon, hogy miért magyarnak született?

- Nem, ilyesmin az ember nem gondolkodik. Eddig legalábbis senki nem is értesített senkit ennek az okáról. Fiatalabb koromban, amikor az első elbeszéléseim megjelentek, biztattak, hogy menjek el. Soha nem akartam, nem volt mehetnékem, még utazhatnékom is alig. A magyar nyelv az anyanyelvem, az anyagom, a nyelv én magam vagyok.

- Hogyan áll a Világló részletek című memoárral?

- Dolgozom.

- Elvállalta a  folyamatos munkát a Litera című internetes irodalmi portálon, a 2flekken rovatban. Örült, hogy felkérték?

- A főszerkesztő finoman nyomást gyakorolt rám, kipréselte belőlem az ígéretet. De szívesen engedtem, jó lesz egy évig, kedvvel csinálom.

- Az élet sója címmel ír.

- A  szépírásban a szent szándéktalanság lényeges. Az írásnak többet kell tudnia, mint az írójának, s jóval többet, mint amennyit a leírt betűk közvetlenül mondanak. Ha a szövegnek nem sikerül ezt a többletet a környező világból felvennie, akkor megbukott a vállalkozás. Egy európai, pontosabban német kisvárost szeretnék megrajzolni ebben a sorozatban, de magát a várost soha nem megnevezni. A város sűrűjéből származó élmények foglalkoztatnak, a városi ember kollektív tapasztalatai érdekelnek.

- Azt mondta, ha kilép ezek közül a falak közül, akkor részévé válik a társadalmi diskurzusnak. Vajon ez az interjú is?

- Nem tud nem a része lenni. Ha valaminek vagy valakinek hátat fordít a közönség, az is közös érték, az is gesztus, az is a nagy társadalmi diskurzus része lesz. Azt jelenti, hogy ekkor meg akkor ennek vagy annak az egyénnek hátat fordítottak a többiek.

- Nekem úgy tűnik, egyre mosolygósabb lett az évek során.

- A mosoly polgári kötelezettség. Mindig  is mosolyogtam.

- Akkor is, ha nehéz?

- Amikor dühös lesz az ember, akkor nehéz mosolyognia. Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy ne mosolyogjak. A mosoly a városban élő emberek folyamatos együttélésének egyik alapfeltétele.