Ahová már nem vezet út és szomorú a jövő

Hét falu, és mégis egy: földrajzi adottságait tekintve, de hangulatában is megyénk talán legjellegzetesebb települése Becsvölgye. A hét szeg, amelynek határait mindmáig számon tartják a helyiek, csak 1943 óta alkot közigazgatási egységet, így aztán mindegyik őrzi eredeti sajátosságait: Becsvölgyén például még napjainkban is hét búcsút tartanak, a faluban hét temetőben ápolják az elhunytak emlékét, Barabásszeget (akárcsak régen) többségében reformátusok, míg Paisszeget zömében katolikusok lakják. Persze az új idők szele nem hagyta érintetlenül a vidéket, így a valaha virágzó, 300 főnél népesebb Kereseszeg most afféle erdőbe zárt skanzenként vegetál, távol a lakott területektől. Egyetlen bácsi él itt, a szinte megközelíthetetlen falucskában. De Salomfa is hasonló sorsra jutott az évtizedek során.

- Ez a mi nagy bánatunk. Az 50-es évekig a szegek mind gyönyörű, élettel teli települések voltak, zömében gazdálkodók lakták őket, a téeszesítéskor azonban nagyon sokan elvándoroltak. Ahová nem vezetett műút, ott elnéptelenedtek a házak. Úgy gondolom, ez is a falurombolás egy formája volt - idézi fel a múltat Milei László, Becsvölgye díszpolgára, egykori utolsó tanácselnöke és első polgármestere. Mint mondja, az 59-es téeszszervezéskor mentek el a legtöbben, főleg Zalaegerszegre, a munkalehetőség reményében. Ez részben érthető, hiszen nehéz lett volna naponta ingázni, kilométereket gyalogolni a távoli szegekből a buszmegállókig.

Később aztán, a 70-es években már jól működtek a téeszek, s a kis háztájival együtt a helyiek megélhetése biztosított volt. A rendszerváltáskor azonban egyszerre megváltozott a világ, több százan maradtak munka, eszköz és gyakorlat nélkül. Ők is a város felé vették az irányt.

- Szomorúnak látom a jövőt, annak ellenére, hogy én soha nem megyek el innen - teszi hozzá Milei László, aki amúgy a falu kevés vállalkozójának egyike. Úgy véli, a városok amúgy is jelentősen túlfinanszírozottak a kistelepülésekhez képest; utóbbiak folyamatosan napi anyagi gondokkal küszködnek. Az aprófalvas Zalában még nehezebb a helyzet, mint az ország más területein: Becsvölgyén például 864 ember él jelenleg (elférnének egy nagyobb egerszegi tömbházban), ám a falu jókora kiterjedésű, így a közszolgáltatásokat ellátni nem olcsó mulatság.

- Húsz évvel ezelőtt 24 kilométer vízvezetéket kellett építeni, az önkormányzati úthálózat 15 kilométer hosszú, a földutak hossza pedig több mint 70 kilométer - jegyzi meg egyetértően Magai Ágota polgármester, hozzátéve: a csökkenő támogatások, szigorodó feltételek korában az önfenntartásért folytatott szüntelen harc a falu működtetése. Pedig már 95-ben (akkor még előremutató) konferenciát rendeztek Eltűnő falvak, elfogyó nép címmel. Azóta a mottó a mindennapok problémájává vált.

- Nem véletlen, hogy aprófalvas, szeges települések alakultak ki ezen a vidéken. A mélyebben fekvő mocsaras részekről a domboldalakra húzódott a lakosság, de a termőfölddel még így is sokkal többet kellett dolgozni, jóval kevesebb haszonért, mint az ország más tájain - így Milei László, aki nosztalgiával idézi az egykori szép napokat:

- Micsoda gyönyörű falu volt Salomfa! Zömében vályogházak álltak ott, így mára többségük sajnos összedőlt. Azért találni még egy-kettőt, amit hétvégi háznak ma is használnak.

A szép salomfai haranglábat - hogy ne legyen az enyészeté - a központi fekvésű Barabásszegen állíttatta fel az önkormányzat.

- Jöttek az egykori salomfaiak a megye minden részéről az ünnepségre, de mikor virággal kellett volna díszíteniük a haranglábat, egyikük sem tudott elindulni. Úgy érezték, mintha Salomfa sírjára vinnék a virágot - érzékenyül el egy pillanatra Magai Ágota.

- Mi lesz a sorsa a lakatlan házaknak, portáknak? - kérdezem.

- Sokan akkor is ragaszkodnak egykori otthonukhoz, ha már rég nem élnek ott, és az utat is felveri a gaz. Volt rá példa, hogy budapestiek érdeklődtek egy ház iránt, de nem adták el, a kötődés miatt. Ez teljesen érthető, még akkor is, ha tudjuk, alig van esély rá, hogy újra benépesüljenek a legrejtettebb szegek. A kereseszegi Gödörhegynek és környékének például 150 tulajdonosa is lehet. De mivel megközelíthetetlen, alig látogatják: így válik elhanyagolttá a vidék.

Felkerekedünk és Vargaszeg felé vesszük az irányt. Elfogadható állapotú út vezet ide, így aztán állandó lakosság is él a dombgerincen. A távolban Kustánszeg házait látjuk, míg az út végén, alant a völgyben Kislengyel nyújtózik, zöldellő erdősáv mögé bújva a tekintetek elől. Az út két oldalán takaros és elhagyott porták váltják egymást (egy részük külföldieké - van köztük, aki rendben tartja birtokát, míg más megvette, és azóta sem járt erre). Jöttünkre többen kíváncsian jönnek elő házaikból, hiába, ritkán jár idegen errefelé... Hamarosan véget ér az aszfaltcsík, a temetőt földúton érjük el. Mérete (akárcsak a többié) az egykorvolt nagy népességről tanúskodik, elrendezése (immár kuriózumként) követi a régi hagyományokat: egyik oldalán a reformátusok, a másikon a katolikusok sírjai állnak. Középen fakereszt, tavaly állíttatta az önkormányzat. Én élek, ti is élni fogtok - idézi felirata az evangéliumot.

Visszafelé bekukkantunk az udvarokra, majd megszólítunk egy idős párt. Hogy telnek a napjaik? - érdeklődünk.

- Néha szinte már fáj a csönd, és az, hogy nincs mozgás... Valaha 130-an is laktak az utcában, mára nem sokan maradtunk. Elfogyott a nép, mindenki Egerszegre ment, de egy-két új betelepülő azért most is van - válaszolja Németh László. Felesége, Irma néni viszont kedveli a csendet:

- Paraszán nőttem fel, világéletemben kis faluban laktam, itt 47 óta élek. Nagyon szeretem. Ha be is megyek a városba, félek ott közlekedni, egyből hazavágyom...