Szalai doki 28 éve elválaszthatatlan a kosarasoktól

A legpontosabb megfogalmazás talán az, hogy az egyik legrégebbi csapatorvos – mondta, amikor leültünk dr. Szalai Zoltánnal beszélgetni, és azt kérdeztük tőle, hogy ő lenne-e az élvonalbeli kosarasmezőnyben a legrégebb óta közreműködő csapatorvos. Ami biztos, hogy a közel három évtized alatt jó pár játékos, edző, sportvezető szájából hangzott el a neve, ha baj volt, ha segítségre szorult valaki a ZTE kosarasainál. Szóltak „Szalai dokinak”, vagy csak „A dokinak”, és érkezett a segítség. Ma is így van a Zalakerámia ZTE KK-nál.

Nem biztos, hogy mindenki tudja róla, hogy a határ túloldalán, a volt Jugoszlávia területén született. Horvát állampolgár is, de az egyetemet Szegeden végezte. Orvos feleségével, dr. Szittyai Borbálával, aki szintén a Délvidékről származik, az egyetem után Zomborban kezdtek dolgozni. Ahogy mondta, miután fiatal, egyetemi éveiket Magyarországon töltötték – ráadásul közeledett a délszláv háború, hiszen Jugoszlávia kezdett szétesni – 1991-ben úgy döntöttek, hogy Magyarországra költöznek.

– Volt ismeretség Zalaegerszegen, így a traumatológián helyezkedtem el, a ZTE-hez pedig dr. Laky Rezső révén kerültem – elevenítette fel a pillanatot, amikor a kosarasokkal kapcsolatba került. – Igazából őt keresték meg, hogy szeretnék, ha valaki elvállalná a kosarasok orvosi felügyeletét. Először dr. Bita Lászlóval ketten vállaltuk el a feladatot, de aztán egy szezonnal később, az 1994–1995-ös bajnokságtól már egyedül lettem a csapat orvosa. Maga a sport és a kosárlabda sem állt távol tőlem, hiszen középiskolásként magam is játszottam. De ez nem volt  szokatlan a volt Jugoszláviában, hiszen a hetvenes években minden fiatal kosarazni akart. Tehernek soha nem éreztem ezt a feladatot, noha a traumatológiai szakma sem egyszerű, de munka után vagy a hét végén ott voltam a ZTE csapatával. Mindig meg tudtam oldani, hogy a munka és ez a sportbeli szerepvállalásom ne ütközzön. Szépen lassan a családom, Szidi lányom és a feleségem is megszerette a csapatot, úgyhogy a kosárlabda lett nálunk a kedvenc sportág.

Szalai doktor azóta is az állandóságot jelenti a csapatnál. Ahogy említette, nemcsak a felnőtt játékosok, de nagyon sok fiatal is megfordult a kezei alatt az évtizedek során, hiszen ők is a gondjaira vannak bízva. Ami bizalmi kérdés is, ahogy az orvos-páciens viszonylatban, úgy az orvos és sportoló tekintetében is. Volt, hogy neki kellett megmondania egy játékosnak, hogy rejtett szívbetegséget találtak nála, amit nehéz elfogadni, főleg egy sportolónak. Aztán szerinte lényeges az is, hogy megbeszéljék, mi az, ami a közvéleményre tartozik, és mi az, ami nem. Sportról van szó, a sportolók pedig sokkal jobban a középpontban vannak, mint egy sima páciens.

– Főleg a távolról, a tengerentúlról érkező játékosok egy-egy sérülés kezelésekor elkérik a leleteket, hogy hazaküldjék az ottani orvosuknak – említett egy dolgot a kulisszatitkokból. – Lehet, hogy nem ismerik annyira az itteni orvosi hátteret, de amikor ugyanaz a vélemény érkezik vissza, akkor gyorsan helyrebillen a bizalmuk. Egy sportoló esetében fel kell gyorsítani a gyógyulási folyamatot, hiszen minél hamarabb vissza kell térniük a pályára. Ebben a csapat egészségyügyi stábjának is nagy szerepe van, a masszőrnek és a gyógytornásznak. Itt is csapatmunka valósul meg. Az pedig, amikor visszatér egy játékos a pályára akár betegség, akár sérülés után, az nekünk is siker, hogy segíthettünk. Hálásak is érte a fiúk. Játékosok, edzők sokaságával dolgozott együtt, miközben dr. Szalai Zoltán nemcsak orvosa, de szurkolója is a csapatnak. Nem faggattuk különösebben arról, hogy voltak-e, akikkel az átlagnál szívesebben dolgozott, de a 2010-es bajnoki évet tartja eddig a legszebb, a legnagyobb élményének, amit a csapat mellett töltött.

– Az egy különleges bajnoki esztendő volt, remek mérkőzésekkel, telt házas meccsekkel. Nagyon jó volt az összhang abban a csapatban – elevenítette fel ezt az élményt. – Összességében mindig, mindenkivel jó kapcsolatot ápoltam, legyen szó edzőről vagy játékosról. Van akivel tartom a kapcsolatot, ha máshogy nem, ünnepek alkalmával üzenünk egymásnak. A legszorosabb kapcsolatom ebből a szempontból a bajnokcsapat edzőjével, Völgyi Péterrel van, de ebben az esetben az is összeköt bennünket, hogy a kisfiának én lettem a keresztapja. Más klubba igazolt játékos esetén, ha ellenfélként érkezik, általában mindegyik odajön hozzám üdvözölni, ami jóleső érzés.

A nyáron Pro Urbe díjjal jutalmazta a város közgyűlése dr. Szalai Zoltánt, amiről azt mondta, nagyon meglepődött, ugyanakkor nagyon nagy megtiszteltetésnek is tartja.

– Nagyon megható volt és emlékezetes – mondta el erről. – Egy ilyen díj soha nem lehet cél, és én is csak a munkámat végeztem. Ahogy mondták az ünnepségen, három dolog miatt tartottak érdemesnek rá. Harminckét éve dolgozom a kórházban, öt esztendeje az osztályvezetést is elvállaltam, és persze huszonnyolc éve vagyok a ZTE kosarasainak az orvosa. Emellett lányom emlékére megalapítottuk a Szidónia-díjat, amit minden évben egy fiatal kosárlabdázónak, egy, a Mindszenty-iskolában érettségiző diáknak és a nyári Kvártélyház színház egyik tagjának ítél oda az alapítványunk. Hogy miért éppen ezekre esett a választásunk? Azért, mert igazából Szidi is e három dolgot szerette, ezeken a helyeken érezte jól magát.

Egy beszélgetés végén természetesen annak is szóba kell kerülnie, mi az, amit szeretne még együtt megélni a csapattal. Főleg egy ilyen hosszú kapcsolatban, amit bevallása szerint soha nem unt, illetve soha nem volt megterhelő számára.

– Magyarország egyik legismertebb, elit kosárlabdacsapatának lehetek a tagja, ami óriási megtiszteltetés. Motivál, hogy én is kivegyem a részem az együtt elért sikerből, hiszen mindenki ezért dolgozik. És természetesen a gyógyítás, az orvosi tevékenység is fontos, hiszen ha segíteni tudok ezzel, az is siker. Egy újabb döntőt vívni és bajnoki címet ünnepelni,  azt nagyon jó lenne még megélni – tette hozzá dr. Szalai Zoltán.

Alighanem, ebben az utolsó mondatában sokak vágya is benne van.