A zalai paralimpiai bajnok, Illés Fanni életútja a bizonyíték: soha nem szabad feladni!

Hogyan látod a magyar parasport jelenlegi helyzetét? Tokió meghozta a várt áttörést? 

- Nagyon sokat fejlődött a fogyatékkal élők sportja mind az ismertség, elismertség terén, mind pedig az eszközök, lehetőségek terén az elmúlt négy-öt évben. Természetesen mindig van hova fejlődni, a következő cél, hogy ne csak a kiemelt sportolók, hanem minden fogyatékkal élő megkapja a lehetőséget a sportolásra, az aktív életmódra, ami az akadálymentesítést jelenti fizikailag és szellemileg is a társadalomban, legyen természetes, hogy együtt élünk és nem kirekesztve. 

Egy hete vált hivatalossá, hogy lesz magyar induló a pekingi téli paralimpián. Követed majd az eseményeket? 

- Természetesen, és nagyon drukkolunk, ahogy nekünk is drukkoltak, a parasport egy nagyon szívvel-lélekkel teli közösség, itt mindenkinek más a története, máshonnan indult, tudjuk mennyi erő, kitartás és szorgalom van egy paralimpiai kvótában, éppen ezért nagyon tiszteljük egymást. 

Figyelemmel kíséred a zalai parasportolók eredményeit? Milyen gyakran látogasz haza? 

- A versenyek, edzőtáborok bűvös körét élem, de amikor csak tudok, megyek haza a családomhoz Rezibe, hiszen ez a közeg jelenti nekem a biztonságot gyerekkorom óta. Nagyon drukkolok minden sportolónak, annak is, akiből soha nem lesz élsportoló, de képes arra, hogy túllépje a saját korlátait, vagy megugorja azt, amire mások azt mondták neked ez úgysem fog menni. Mindenkiben ott a potenciál, hogy megnézze és megvalósítsa azt, amire valójában képes. 

Apropó, milyen az élet Rezi díszpolgáraként? 

- Ez egy fantasztikus elismerés, fontos nekem, hogy a szülőhelyemen ennyire megbecsülnek. A mindennapjaimat természetesen nem változtatta meg, ugyanúgy dolgozunk, nincs hátradőlés, de meghatódom, ha erre gondolok. 

A közelmúltban eljegyeztek. Mi mindenben változott még az életed a paralimpiai arany megnyerése óta? 

- A párom, egyben edzőm, Szabó Álmos már hosszú évek óta társam a munkában és a magánéletben is. Nélküle egészen biztos, hogy nem tartanék itt. Nekem vele kerek a világom, hálás vagyok, hogy összehozott minket a sors. A győzelem után úgy éreztem, a helyére került minden, a 16 évnyi munka, az, hogy számtalanszor újrakezdtem, hogy csak azért sem adtam fel. Érdekes, ezzel egyidőben megérkezett a hogyan tovább érzés is, furcsa volt, hogy sikerült, elárasztott a szeretetcunami, a médiainterjúk, és nagyon magasról egyszer csak újra a semmiben találtam magam. Ezt is idő volt helyre tenni, és nekiállni újrakezdeni a munkát, mintha mi sem történt volna.     

Nos tehát, hogyan tovább?

- Készülünk a párizsi paralimpiára, kezdjük újra a szezont. Hosszútávon szeretném, ha másoknak is tudnék segíteni azzal, hogy kiállok a fogyatékkal élőkért, motiválnám azokat, akik az én példámból megtanulhatják, hogy soha nem szabad feladni!