Örömteli epizód a ZTE egy régi súlyemelőversenyéről

A szereplőket a vérzivataros gyerekkor sodorta össze, a háború mindkettejükben szomorú emlékeket hagyott. Történetük a Tolna megyei Felsőnánán kezdődött 1945- ben, majd 40 évig nem látták egymást.

A viszontlátásra a ZTE súlyemelő-szakosztályának egyik versenyén, az évenként szokásos Göcsej-kupán került sor. Az erőpróbára érkeztek sportolók az NDK-beli Zittauból, de itt volt a Szekszárdi Húsos delegációja is. A német csapatot Johann Engel vezette, aki már nem először járt nálunk. A visszafogott, szimpatikus embert csak Jánosként tituláltuk, hisz magyar gyökerekkel rendelkezett. Ezért kínálta így a büfében valaki: „Igyál, János, te is magyar vagy, felsőnánai gyerek!” Erre egy mokány, szekszárdi vendég kapta fel a fejét: „Ki az a felsőnánai? Én is az vagyok!”

Kölcsönös bemutatkozás után csendesebbé vált az ivó, hiszen a beszélgetésükre figyeltünk. A háború végén Erdélyből menekülő családok kerültek Felsőnánára, a Szibériába elhurcolt sváb lakosság házaiba. Egy félig üres lakásban idősebb asszony maradhatott unokájával, akinek a szülei a „malenykij robot” áldozatai lettek. Az ide beszállásolt erdélyi családdal hasonló korú fiú érkezett, de a két fiatal ismeretségét a háború rövidre szabta, útjaik elváltak. A szétszakított sváb családot kitelepítették Németországba, az erdélyiek maradtak Felsőnánán. A faluba akkor menekültként érkező fiatalember a felismerést ezzel a mondattal hitelesítette: „Tényleg, azt a kisfiút Jancsikának kellett nevezni!”

Emlékeik idézését baráti kézfogással, poharuk emelésével zárták. Lelki rokonságukat, mely a Tolna megyei községhez kötődött, megerősítették. Történetük felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg, melynek akkor nem volt hírértéke, sőt, tabunak számított. Eddig csak barátoknak mondhattam el…