Viszontlátás 40 év után

2021.01.28. 13:00

Örömteli epizód a ZTE egy régi súlyemelőversenyéről

-A múlt év karácsonya előtt került a kezembe a Zalaegerszegi Tornaegylet 100 éves múltját feldolgozó könyv. A város legnagyobb klubjáról tartalmával és megjelenésével is méltó kiadvány emlékezett meg, és ez inspirálta bennem a súlyemelő- szakosztály életéhez kötődő számtalan emlék egyikének megörökítését – kezdte szerkesztőségünknek küldött levelét olvasónk, Salamon Sándor.

ZH

A korabeli képen balról Salamon Sándor, mellette Márkus Tivadar edző, valamint Johann Engel, alias János

Fotó: ZH

A szereplőket a vérzivataros gyerekkor sodorta össze, a háború mindkettejükben szomorú emlékeket hagyott. Történetük a Tolna megyei Felsőnánán kezdődött 1945- ben, majd 40 évig nem látták egymást.

A viszontlátásra a ZTE súlyemelő-szakosztályának egyik versenyén, az évenként szokásos Göcsej-kupán került sor. Az erőpróbára érkeztek sportolók az NDK-beli Zittauból, de itt volt a Szekszárdi Húsos delegációja is. A német csapatot Johann Engel vezette, aki már nem először járt nálunk. A visszafogott, szimpatikus embert csak Jánosként tituláltuk, hisz magyar gyökerekkel rendelkezett. Ezért kínálta így a büfében valaki: „Igyál, János, te is magyar vagy, felsőnánai gyerek!” Erre egy mokány, szekszárdi vendég kapta fel a fejét: „Ki az a felsőnánai? Én is az vagyok!”

A korabeli képen balról Salamon Sándor, mellette Márkus Tivadar edző, valamint Johann Engel, alias János Fotó: ZH

Kölcsönös bemutatkozás után csendesebbé vált az ivó, hiszen a beszélgetésükre figyeltünk. A háború végén Erdélyből menekülő családok kerültek Felsőnánára, a Szibériába elhurcolt sváb lakosság házaiba. Egy félig üres lakásban idősebb asszony maradhatott unokájával, akinek a szülei a „malenykij robot” áldozatai lettek. Az ide beszállásolt erdélyi családdal hasonló korú fiú érkezett, de a két fiatal ismeretségét a háború rövidre szabta, útjaik elváltak. A szétszakított sváb családot kitelepítették Németországba, az erdélyiek maradtak Felsőnánán. A faluba akkor menekültként érkező fiatalember a felismerést ezzel a mondattal hitelesítette: „Tényleg, azt a kisfiút Jancsikának kellett nevezni!”

Emlékeik idézését baráti kézfogással, poharuk emelésével zárták. Lelki rokonságukat, mely a Tolna megyei községhez kötődött, megerősítették. Történetük felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg, melynek akkor nem volt hírértéke, sőt, tabunak számított. Eddig csak barátoknak mondhattam el…

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában