A megyei középiskolai pályázat győztes díját birtokolva Trianon centenáriumán

Az egyik, ami már a vasútszerelvény ablakából tisztán látható volt, az állandóan terjeszkedő elővárosi övezet, mely egyre nagyobb területet kezd felölelni, és egyre több polgár számára biztosít lehetőséget egy tisztább, zöldebb, kevésbé forgalmas és csendesebb környezetben való letelepedéshez. A vonat a főváros éppen olyan szeglete felől közelítette meg a célállomást, melynek látványa az új idők új folyamatainak hírnöke, a családi házak rengetege, a kiterjedt fás ligetek és a nyugodt községek benyomását keltő keskeny útszakaszok, ahol néhányszor áthalad egy-két helyi járat, jelzi a város szerkezetének fokozatos átalakulását.

Ezt az átalakulást a dez­ur­banizáció övezi, mely a rendszerváltás óta egyre gyorsabb ütemben zajlik, ugyanis egyre több – megtakarításait felhalmozó – polgár érezte úgy, hogy a gangos bérházak és a szocialista lakótelepek nyomasztó világából kiszabadulva egy jóval kellemesebb lakókörnyezetbe érdemes települni. Mindazok, akik kiköltöztek és letelepedtek, a város külső határain egy kiterjedt családias zöldövezetet hoztak létre, melyet csaknem egymillió ember népesített be, ez a szám pedig csak tovább gyarapodik. A Budapestet körülölelő agglomeráció bővülése és gyarapodása véleményem szerint biztató látvány, ugyanis egy sokkal élhetőbb város képét láttatja a kívülállók szemében is, s a nagyvárosi lét előnyeit – a szolgáltatások széles garmadáját, az érvényesülés lehetőségeit – úgy is lehet élvezni, hogy közben egy kisvároshoz, községhez hasonló békés környezetben lakhatunk.

A másik lényeges „különlegesség”, amit felfedtem, a mélyre nyúló múlttal való együttélés volt, s ezzel együtt az, hogy a város mennyire kiemeli történelmi jelentőségét. A fővárosban ugyanis nem néhány száz év története pereg le előttünk, hanem évezredek történelme, s hogyha bele­gondolunk abba, hogy a budai barlangokban háromszázezer évvel ezelőtt is éltek ősemberek, és ez a város már az ókortól fogva kereskedelmi központként funkcionál, és azóta is ellátja eme rómaiak által ráruházott szerepét, akkor egy világtörténeti jelentőségű város tárul elénk. Budapest kiemelkedő történelmi nevezetességeit nézve szemem elé tárult nem csupán a város, hanem a magyar nemzet történelme is a középkortól napjainkig.

Ennek kiváló példája a budai Várnegyed, melyet vizsgálva visszanyúlhatunk egészen az Árpád-korig, ugyanis a budai Vár számos változáson ment keresztül, míg el nem érte végső látványát, azt, mely napjainkban a szemünk elé tárul. A falai több mint 800 évesek, hiszen a budai Vár építését már IV. Béla parancsára elkezdték 1243-ban, már az 1300-as évek közepén Nagy Lajos jóvoltából királyi székhely lett, 1541-ig, s az innentől folyamatossá vált fejlődés – melynek megnyilvánulása a Luxemburgi Zsigmondhoz köthető palotaegyüttes – tovább folytatódott Buda várának 1686-os dicsőséges visszafoglalását követően.

A város középkori történelmének egyik szimbolikus épülete a Boldogasszony-templom és a vele szemközt tornyosuló Halászbástya, mindkettő fontos nevezetesség. Nem csupán egy élmény, hanem hatalmas megtiszteltetés volt a két épület kövein járkálni. A Boldogasszony-templom több mint 800 éves, már IV. Béla uralkodása idején is állt, és nem véletlenül nevezik Mátyás-templomnak, ugyanis Hunyadi Mátyás 1458-ban itt ülte ünnepélyes emlékmiséjét királlyá választását követően. A Halászbástya nem köthető különösebb történelmi személyhez vagy uralkodóhoz, az épület a középkori városok és a városi polgárság elengedhetetlen részét képező céheknek állít emléket (halászcéh), a bástya pedig a szolidaritást jelképezi, ugyanis ők is tevékenyen kivették részüket a várfalak védelméből.

S bár a vár fejlődésére árnyékot vetett Buda elfoglalása 1541-ben és az azt követő 150 éves török uralom, az 1686-os dicsőséges visszafoglalást követően a Habsburg-kormányzat nagyszabású fejlesztésekbe fogott, melyeknek legkiemelkedőbb példája a Mária Terézia idején emelt palota monumentális épülete (ma Nemzeti Galéria, OSZK és BTM), s a dinasztia múltját tovább öregbíti a Kapisztrán téri Budatower előtt álló műemlék, amely I. Ferenc 1792-es koronázásának állít emléket. A budai Várnegyedben azonban tovább folytatódik a történelem, a reformkornak – s különösen egy másik nagyszerű Széchenyinek, Széchenyi Ödönnek – emléket állító Budavári Sikló mellett a dualizmus korát visszaidéző, Ybl Miklós által emelt Várkert Bazár, illetve a Schulek Frigyes által rekonstruált és újjáépített Halászbástya által.

A harmadik – számomra kiemelkedő – értéke a városnak a haladás megtestesülése, melyet Pest tükröz a Duna-hidakkal együtt. Míg a budai Várnegyedben megjelenik magunk előtt a magyar nemzet ezeréves története a középkortól a modern korig, addig Pesten leginkább a modern kor nyilvánul meg, annak minden szépségével együtt. Ahogy a pesti városrész utcáit jártam, leginkább a dualizmus virágzó korszaka jelent meg előttem, mely a főváros szempontjából 1873-ban Buda, Pest és Óbuda egyesítésével kezdődött. A Városligetben járva, az Oktogonon átvezető 1-es metrón utazva – mely a kontinentális Európa legelső földalattija – a dualizmus első magyar miniszterelnökéről és a Monarchia külügyminiszteréről elnevezett Andrássy úton, az ott álló Operaház előtt áthaladva, a Steindl Imre által megtervezett Országház épületét körbesétálva a polgárosodás és iparosodás, urbanizáció kora nyilvánult meg előttem, melynek dinamizmusa ma is áthatja a várost.

S hogy Pestet taglalva is visszamenjünk az időben, Kamermayer Károly polgármesterségét érdemes megemlíteni, mely végigkísérte a 19. század végéig a város dualizmus kori fejlődését. Hogyha keressük a nyomós magyarázatokat arra, hogy néhány évtized leforgása alatt hogyan lehetett annyi építészeti remeket létrehozni, akkor az általa felállított Fővárosi Közmunkák Tanácsa a válasz. Az 1870-ben szervezett intézmény több beruházást is lebonyolított a folyószabályozástól kezdve, két új Duna-híd (Szabadság híd, Margit híd) építésén keresztül az Operaházig, a Városligetig és az ott található Széchenyi fürdőig, de a legemblematikusabb épület, amit itt meg kell említenünk, az az Országház, mely egyben a dualizmus politikai berendezkedésének, a parlamentarizmusnak jelképeként is funkcionál.

Ehhez tartozik az a Gozsdu-udvar is, ahol két éjszakát töltöttem, a létesítmény ugyanis a 19–20. század fordulóján épült egy román úriember, Gozsdu Manó és alapítványa jóvoltából, az ott sorakozó vendéglátóegységekből és az aktív éjszakai életből is tudhatjuk, hogy ezt a helyet mindig is nagy népszerűség övezte a városi polgárok körében.

A negyedik, melyet igazán fontos „hírességének” tartom a városnak, az a Terror Háza, melyet volt szerencsém meglátogatni. Az Andrássy út 60. alatt álló épület nem csupán egy múzeum, hanem egy szimbólum, az elnyomás, a totalitarizmus, a terror és az ezt életben tartó félelem szimbóluma. Amikor nekiveselkedtem az 1944 ősze és ’45 tavasza közötti nyilasterror, a ’48 és ’53 közötti Rákosi-rezsim és az 1956-ot követő, a hatvanas években is folytatódó megtorlás történetét és borzalmait taglaló kiállításnak, akkor nem csupán a puszta történelmi ismereteim bővültek, hanem belehelyeztem magam a barbarizmus korának körülményei közé, amihez segítséget nyújtottak a korabeli filmhíradók részletei, az életnagyságú fekete Volga, a Szabad Nép cikkeivel díszített fal, a néprádió bejátszásai, az MDP vezető apparátusát alkotó politikusok beszédeinek lejátszása, a kényszermunkára vezényelt politikai foglyok kopácsolásának hangja és a pincebörtön, mely talán a legmegrázóbb élményt nyújtotta számomra.

Összességében háromnapos kiruccanásom alatt sikerült úgy megismernem a város arculatát, a látványosságaival, kiterjedt lakóterületeivel, népes utcáival, műemlékeivel együtt, hogy elmondjam: ez a város joggal érdemelte ki a fővárosi címet, azon kívül, hogy egy közlekedési-gazdasági-kulturális központ, megtestesíti a nemzet egész történelmét, annak minden múltbéli értékével együtt, s így elmondhatjuk, hogy Budapest a nemzet szíve, mely egyben tartja a nemzet szerves részét képező vidék vérkeringését.

Ezúttal is köszönöm a Zalai Magyar Nemzeti Szövetségnek, hogy lehetővé tették számomra a kirándulást, és megismerhettem ezt a csodás települést, mely magával ragadva elkalauzolt hazánk történelmébe.