Verslábak közt időutazó - újabb kötet Szoliva Jánostól

"Időutazó vagyok. Verseimből kibuggyan az idő. Mintha nem ismerném természetét, ott vagyok a semmi helyén. Emlékezem, papírra gyötröm éjszakáim. A teremtő idő megszüli a verset, kilátszom a sorokból. De ha helyén is van a szó, ha fénye is van, örök életet nem adhat. A múlás része minden, odakinn és idebenn. Hallgatásom imádság. "

Ezzel az ars poeticának is beillő verssel köszönti olvasóját a fülszöveg helyén az évek óta súlyos beteg költő, aki legutóbbi köteteit főképpen élete számbavételének, emlékei lajstromozásának szenteli. A kötet címadó versében meghatározza a számára oly fontos, az éltető levegőt jelentő vers műfajának lényegi kérdéseit is: "Úttalan bolyongás, örökös útkeresés a vers - ,őrizetlen álom. Megejtő igézet, kóbor sejtelem -, beálló csönd-beszéd. Szétágazó idő, kiszakított tér - , égig érő valóság."

Az Égig érő valóságban folytatja a költő a létösszegzést

Szoliva János versei egyfajta végtelenített időfolyamként idéznek fel múltat, jelent, s vetítik előre az elkerülhetetlen, ámde bölcs belenyugvással elfogadott jövőt, különösebb dráma nélkül. Ahogy a Halis István Városi Könyvtárban tartott bemutató alkalmával Lehota M. János esztéta is megfogalmazta: a 78 esztendős költő verseiben nincsenek katarzisok. Nem szakad fel belőlük semmilyen tanulság, hacsak az nem, hogy magunkban hordozott emlékeink az igazi kincseink. A versfolyam sokkal inkább egy kellemes filmhez hasonlít, mely bárhol félbehagyható és újrakezdhető - nincs jelentősége kezdetnek és végnek. Mintha csak szimultánt játszana Szoliva a szavakkal és az idővel, miközben utóbbinak előbbiekkel mutat fricskát ( "Visszalopom a tegnapot, bőrömre tetoválom nevetésed " - írja Visszalopom című versében).

A könyv legfontosabb mondanivalója az, hogy nincs mondanivalója, a költő emlékképek között úszik, s közben olykor eszméletként hasít belé a felismerés, hogy az élet véges ( "Enyészet vagyok magam is, könyörtelen fogyatkozás - , bizonytalan létezés" ).

De amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is hessegeti magától a rideg racionalitást és újra, meg újra a murai vízimalom, a gyermekkori éden boldog ölelésébe menekül vissza. "Maradék-csillagzat alatt éltet még az örök titok -, nyarak tengerében úszkálhatok. Fuldoklásom vízéből menekülve Istent kiáltok segítségül". - fogalmazza meg a végső konklúziót a könyv Éltet című záróversében.

Szoliva János évről évre újabb kötettel jelenik meg Fotó: Szakony Attila