2014.08.11. 13:20
Úton az erdei kisvonattal
Valahol a dömeföldi határban legalább 15 kilométeres óránkénti sebességgel belerobogunk egy pillangófelhőbe. Szegény lepkék mire rájönnének, hogy kisvasúton utaznak, kiviszi őket a menetszél a nyitott vagon másik oldalán, így nem győznek csodálkozni, miként kerültek a csalánosból pillanatok alatt a száz méterre lévő jágerkender-rengetegbe.
Mi bezzeg majdnem lemaradtunk! A reményt persze nem adjuk fel: futás minden falubeli információ forrásához, a kocsmahivatalba!
– Eredjenek utána! – javasolták a barátságosan poharazgató férfiemberek. –. Kányaváron biztosan utolérik. Igyekeztünk, s a szerencse is mellénk szegődött. Már az első, a pákai megállóban bent álldogált a kisvonat, pár utassal a nyitott vagonjában. Amíg a masiniszta és a kalauz megvette a boltban a szalámis zsömléjét, kényelmesen leparkoltuk az autónkat, s átültünk a barátságos, emberléptékű járműbe.
– Játékvonat! – mondja boldogan a négyéves családtag, pedig nagyon is valóságos, komoly munkára termett kis masinák ezek. A mokány mozdonyok fával megrakott súlyos vagonokat vonszolnak ki az erdőkből. Több, mint 100 évvel ezelőtt éppen ebből a célból építették az erdei kisvasúthálózatot, s amint utunk során rendre elhaladunk az óriási farakások mellett, láthatjuk, ma sem tétlenkednek. Mi zalaiak tán kicsit többet büszkélkedhetnénk vele, hogy az országban nekünk van a leghosszabb és legszebb erdei kisvasúthálózatunk, amit nemrég a Zala Megyei Értéktárba is felvettek. Igaz, a 109 kilométeren az árut szállítják, nekünk turistáknak, a göcseji táj szépségére kíváncsi kirándulóknak „csak” 32 kilométer szakasz jut.
A gyerekeknek nagy élmény a kisvonat. A bal oldalt Hermán Károly kalauz (Fotó: A szerző)
– Nem vagyunk most egy kicsit kevesen? – kérdem Hermán Károly kalauztól.
– Leszünk még többen is – mondja bizakodóan. Kányaváron, Töröszneken biztosan lesz felszálló. Kistolmácsról visszafele meg még több.
Üldögélünk a fapados vagonban, élvezzük a tűző napsütésben is tökéletes légkondicionálást: a barátságos sebesség kellemes szellővel enyhíti a hőséget. Kényelmesen megbámuljuk a táj közúton száguldozók előtt rejtett zugait, az erdők mélyén vadak nyomát véljük felfedezni. Süketnek kell lennie annak a szarvasnak, vaddisznónak, amelyik nem hallja meg már egy kilométer távolságból a zakatolásunkat, így személyes találkozóra nem igen számíthatunk
– Pedig nem elképzelhetetlen – mondja a kistolmácsi végállomás szusszanóján Király Csaba mozdonyvezető. – Megszokják az ártalmatlan, mindennapos zajokat, és nem futnak világgá a vadak. Ősszel pedig, a szarvasbőgés idején, amikor a bikák nem látnak, nem hallanak a szerelemtől, gyakran szem elé kerülnek. Igaz, láttam én már ebből a kisvonatból egyszer struccot, máskor emut, aztán bivalyt, préribölényt, sőt szervált is. Azt hittem, álmodom vagy káprázik a szemem – pedig csak egy közeli farmról kóboroltak el a vadállatok.
Király Csaba masiniszta 2000 óta vezeti a motorvonatot, sok érdekes állatot látott már az ablakából az elmúlt években (Fotó: A szerző)
Egy négyéves utasnak persze a kisvonat a legnagyobb élmény, amiből ki lehet lógatni a kezet, végig lehet nézni, ahogy a mozdony a kistolmácsi fordulóban elgurítja magától a vagonokat, s a kerülőn eléjük vágtat.
A visszaút, ha lehet, még érdekesebb. Már ismerős a vidék, tudjuk, ha a mozdony tülköl, kis földúton vágunk majd át, a nagyobbnál lassítunk, a kalauz leszáll és a piros tányérú „palacsintasütőt” feltartva megállítja a forgalmat, mert a közlekedésben az erdei kisvasútnak is elsőbbsége van.
