Nincs több rejtély! Kiderült, ki az ismeretlen hölgy a Barabás-festményen

Ahhoz, hogy fény derüljön a bájos modell kilétére, kellett, hogy Barabás Miklós (1810-1898) születésének 200. évfordulójára nemrégiben emlékkonferenciát rendezzenek a Magyar Tudományos Akadémián, ahova dr. Kostyál László, a zalai múzeumi szervezet művészettörténésze szintén hivatalos volt. Előadást is tartott, egy másik Barabás-műről, a Vásárra induló bérci oláhok címűről. Kisvártatva pedig nagy meglepetés érte.

- Egy romániai kolléganő, Vida Marianna előadását ismertették, aki a bukaresti Nemzeti Művészeti Múzeumban dolgozik. A referátum kitért az Ismeretlen hölgy című kép általa beazonosított modelljére is.

Az elhangzottakból kiderült, hogy a festmény Alina Bagratyiont ábrázolja, aki Alekszej Bagratyion orosz herceg és Zoé Vacarescu román bojárlány házasságából született. Alina hozzáment egy román politikushoz, de e házasságot a későbbi híradások nem említik. Nem maradt azonban pár nélkül, ugyanis szeretője lett Pavel Dimitrijevics Kiszelev tábornoknak. Annak, aki amúgy Barabás Miklós patrónusa volt a Bukarestben töltött évek alatt. Az ő anyagi támogatása tette lehetővé, hogy a szárnyait bontogató festő 1830-31-ben román fővárosban időzzön.

- Kiszelev tábornok is nős ember volt, de ennek dacára összeköltözött Alinával, s a kapcsolatból négy gyermek született - folytatja a kalandos történetet dr. Kostyál László. - A tábornok kérelmezte ugyan házassága felbontását az orosz cárnál, ám ő ehhez nem járult hozzá. Azért kellett volna ilyen magas helyről a hozzájárulás, mert Kiszelev igen fontos ember volt, Moldva és Havasalföld orosz kormányzója 1829-34 között. Sokan személyében tisztelik a modern Románia egyik megteremtőjét is. A négy gyermeket hivatalosan nem tudta a saját nevére venni, ezért őket az egyik nagybácsi adoptálta. A festmény minden valószínűség szerint Bukarestben készült, s az alkotó igen korai műve, mindössze 21 éves volt akkor. Magát az olajtechnikát is mindössze három évvel korábban tanulta meg Kolozsváron egy olasz mestertől.

Tudakoljuk, szakmai szemmel vajon jó festménnyel van-e dolgunk?

- Nem - hangzik a szigorú válasz. - Ettől persze még fontos mű, ebből az időszakból nem ismerjük más, ilyen reprezentatív alkotását. Barabásra jellemző volt, hogy nagyon élethűen adta vissza az arcvonásokat, s a drapériák, egyéb kelmék is igen anyagszerűen jelennek meg művein. Egyebek közt ennek tudható be, hogy olyan sikeres volt a maga korában. Ezek az erények Alina portréján is kiütköznek, ám a test anatómiája már nem hibátlan, ami különösen a „kesztyűszerű” kezeknél szembetűnő, s a háttér növény- és tájábrázolása is hiányos felkészültségre utal.

Barabás Miklós fő érdeme, hogy megörökítette a század szinte valamennyi nagy magyarját: Széchenyit, Kossuthot, Lisztet, Vörösmartyt, Aranyt, Batthyányt. Megfestette a Lánchíd alapkőletételét is, legismertebb életképe a Galambposta. A magyaron kívül öt nyelven beszélt, kitűnően írt, Petőfivel is jó viszonyt ápolt. 

- Barabás Miklósnak elvitathatatlan érdeme, hogy szinte egész nemzeti panteont alkotva dokumentálta kora neves személyiségeit, s megteremtette a magyar nemzeti festészetet -mondja dr. Kostyál László. - Rengeteget dolgozott, 3500 műve ismert, ő volt az első festőnk, aki meg tudott élni a művészetéből. Gyűjteményünkben 5 olajképe és 13 grafikája található meg.

OLDALTÖRÉS: Barabás Miklósról

Barabás Miklósról



A háromszéki Márkusfalván/Márkosfalván született 1810. február 10-én, szegény család sokadik gyermekeként. Édes­ap­ja Ba­ra­bás Já­nos, édes­any­ja Gaál Therézia. A nagyenyedi kollégiumban tanult és már fiatalon kezdett arcképfestéssel foglalkozni. Diákoskodása alatt tömérdek nélkülözésben volt része, de minden nyomorúságáról megfeledkezett, ha rajzolhatott, és rajzai kapcsán érték nagy sikerek, apróbb megélhetést is biztosítva. Kezdetben csak tanulótársait, később emlékezetből Katona Zsigmond és báró Kemény Simon arcképét is elkészítette mindenki nagy bámulatára.

Egyre inkább erősödött benne a művészet iránt érzett szeretete, s 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait is, mert eladdig jobbára krétával rajzolt, vagy vízfestékkel dolgozott. Még többet akart tudni, és ez a vágy hajtotta Bécsbe, ahol a Képzőművészeti Akadémiára is bejutván alaposan kiképezte magát rajzolásban és festésben. Mint ahogy kortársaitól tudni lehetett, igen nehezen jutott be egyébként erre az akadémiára, mert az apró termetű, vézna fiatalemberből, és a távolinak tűnő nagyenyedi bizonyítványában szereplő rengeteg jelese gyanút ébresztett a direktorban. Csupán több helyben készült rajz után enyhült meg irányában, és kerülhetett az Akadémia hallgatói közé. Nagy szegénységben élt Bécsben, de erős akaratával, és a művészet, a festészet iránt érzett eltökélt szeretete hidalta át a nélkülözések nehéz időszakát.

1830-ban visszatért Kolozsvárra, ahol hosszabb időt töltött, mint ismert portréfestő. Kisselev tábornok pártfogása révén Bukarestbe került, ahol divatos arcképfestőként ért el sikereket, és munkáival már sok pénzt keresett. Így módjában állt régi vágyát megvalósítani, hogy Olaszországban folytassa tanulmányait. 1834-ben már a velencei képtárakban volt megtalálható, ahol egész nap vázlatokat készített, gyors akvarellekben regisztrálta magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát. Idővel Bolognába, majd Firenzébe, Rómába ment, eljutott a napfényes Nápolyba is, és tapasztalatokkal gazdagon, feltöltekezve érkezett haza 1835-ben.


Első sikerét 1835-ben Pesten aratta, amikor bemutatta Veronese Európa elrablása című festményéről Velencében készített másolatát. Ettől kezdve ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből megélt. Évről évre igen sok kiváló ember arcképét készítette el, egyebek közt báró Wesselényi Miklósét, Vörösmarty Mihályét, Petőfi Sándorét, gróf Széchenyi Istvánét, és Arany Jánosét.

1840-ben letelepedett Pest városában, majd 1841-ben feleségül vette a konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát. Innentől fogva anyagi gondoktól már teljesen mentesült, és kizárólag festészetnek szentelhette életét. Nem voltak életének külső eseményekben bővelkedő, izgalmas fordulatai, műtermében visszavonultan, és elmélyülten alkotott hosszú időn keresztül.

Számos finom hangulatú, igazi biedermeier zsánerképet és tájképet festett. Viszont ahogy egyes elemzők tartják, csoportképei ma már inkább merevnek, és kissé mesterkéltnek tűnnek. Zsánerképei közül a legismertebbek, és legnépszerűbbek a Menyasszony megérkezése, sőt a Vándorcigányok című képén a Bach-korszak fricskájaként még Petőfit is megénekli. Bámulatos volt vizuális memóriája. Mondják egyszer harminchét év távlatából készítette el valaki portréját, emlékezetből, és a mellé illesztett, közben előkerült, fotográfia tanúsága szerint közel hibátlanul.

Élete nehéz időszaka volt a Bach-korszak, amely után 1859-ben lehetővé vált a Képzőművészeti Társulat megalakítása. A társulat kezdeményezője és 1862-től haláláig az elnöke volt. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. Önéletrajza kiváló pályarajz és kordokumentum. Barabás hosszú művészi pályája során, a művészet elméleti kérdéseivel is behatóan foglalkozott, s ebbéli tevékenységének elismeréséül választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia.

Barabás Miklósról



A háromszéki Márkusfalván/Márkosfalván született 1810. február 10-én, szegény család sokadik gyermekeként. Édes­ap­ja Ba­ra­bás Já­nos, édes­any­ja Gaál Therézia. A nagyenyedi kollégiumban tanult és már fiatalon kezdett arcképfestéssel foglalkozni. Diákoskodása alatt tömérdek nélkülözésben volt része, de minden nyomorúságáról megfeledkezett, ha rajzolhatott, és rajzai kapcsán érték nagy sikerek, apróbb megélhetést is biztosítva. Kezdetben csak tanulótársait, később emlékezetből Katona Zsigmond és báró Kemény Simon arcképét is elkészítette mindenki nagy bámulatára.

Egyre inkább erősödött benne a művészet iránt érzett szeretete, s 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait is, mert eladdig jobbára krétával rajzolt, vagy vízfestékkel dolgozott. Még többet akart tudni, és ez a vágy hajtotta Bécsbe, ahol a Képzőművészeti Akadémiára is bejutván alaposan kiképezte magát rajzolásban és festésben. Mint ahogy kortársaitól tudni lehetett, igen nehezen jutott be egyébként erre az akadémiára, mert az apró termetű, vézna fiatalemberből, és a távolinak tűnő nagyenyedi bizonyítványában szereplő rengeteg jelese gyanút ébresztett a direktorban. Csupán több helyben készült rajz után enyhült meg irányában, és kerülhetett az Akadémia hallgatói közé. Nagy szegénységben élt Bécsben, de erős akaratával, és a művészet, a festészet iránt érzett eltökélt szeretete hidalta át a nélkülözések nehéz időszakát.

1830-ban visszatért Kolozsvárra, ahol hosszabb időt töltött, mint ismert portréfestő. Kisselev tábornok pártfogása révén Bukarestbe került, ahol divatos arcképfestőként ért el sikereket, és munkáival már sok pénzt keresett. Így módjában állt régi vágyát megvalósítani, hogy Olaszországban folytassa tanulmányait. 1834-ben már a velencei képtárakban volt megtalálható, ahol egész nap vázlatokat készített, gyors akvarellekben regisztrálta magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát. Idővel Bolognába, majd Firenzébe, Rómába ment, eljutott a napfényes Nápolyba is, és tapasztalatokkal gazdagon, feltöltekezve érkezett haza 1835-ben.


Első sikerét 1835-ben Pesten aratta, amikor bemutatta Veronese Európa elrablása című festményéről Velencében készített másolatát. Ettől kezdve ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből megélt. Évről évre igen sok kiváló ember arcképét készítette el, egyebek közt báró Wesselényi Miklósét, Vörösmarty Mihályét, Petőfi Sándorét, gróf Széchenyi Istvánét, és Arany Jánosét.

1840-ben letelepedett Pest városában, majd 1841-ben feleségül vette a konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát. Innentől fogva anyagi gondoktól már teljesen mentesült, és kizárólag festészetnek szentelhette életét. Nem voltak életének külső eseményekben bővelkedő, izgalmas fordulatai, műtermében visszavonultan, és elmélyülten alkotott hosszú időn keresztül.

Számos finom hangulatú, igazi biedermeier zsánerképet és tájképet festett. Viszont ahogy egyes elemzők tartják, csoportképei ma már inkább merevnek, és kissé mesterkéltnek tűnnek. Zsánerképei közül a legismertebbek, és legnépszerűbbek a Menyasszony megérkezése, sőt a Vándorcigányok című képén a Bach-korszak fricskájaként még Petőfit is megénekli. Bámulatos volt vizuális memóriája. Mondják egyszer harminchét év távlatából készítette el valaki portréját, emlékezetből, és a mellé illesztett, közben előkerült, fotográfia tanúsága szerint közel hibátlanul.

Élete nehéz időszaka volt a Bach-korszak, amely után 1859-ben lehetővé vált a Képzőművészeti Társulat megalakítása. A társulat kezdeményezője és 1862-től haláláig az elnöke volt. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. Önéletrajza kiváló pályarajz és kordokumentum. Barabás hosszú művészi pályája során, a művészet elméleti kérdéseivel is behatóan foglalkozott, s ebbéli tevékenységének elismeréséül választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia.

Barabás Miklósról



A háromszéki Márkusfalván/Márkosfalván született 1810. február 10-én, szegény család sokadik gyermekeként. Édes­ap­ja Ba­ra­bás Já­nos, édes­any­ja Gaál Therézia. A nagyenyedi kollégiumban tanult és már fiatalon kezdett arcképfestéssel foglalkozni. Diákoskodása alatt tömérdek nélkülözésben volt része, de minden nyomorúságáról megfeledkezett, ha rajzolhatott, és rajzai kapcsán érték nagy sikerek, apróbb megélhetést is biztosítva. Kezdetben csak tanulótársait, később emlékezetből Katona Zsigmond és báró Kemény Simon arcképét is elkészítette mindenki nagy bámulatára.

Egyre inkább erősödött benne a művészet iránt érzett szeretete, s 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait is, mert eladdig jobbára krétával rajzolt, vagy vízfestékkel dolgozott. Még többet akart tudni, és ez a vágy hajtotta Bécsbe, ahol a Képzőművészeti Akadémiára is bejutván alaposan kiképezte magát rajzolásban és festésben. Mint ahogy kortársaitól tudni lehetett, igen nehezen jutott be egyébként erre az akadémiára, mert az apró termetű, vézna fiatalemberből, és a távolinak tűnő nagyenyedi bizonyítványában szereplő rengeteg jelese gyanút ébresztett a direktorban. Csupán több helyben készült rajz után enyhült meg irányában, és kerülhetett az Akadémia hallgatói közé. Nagy szegénységben élt Bécsben, de erős akaratával, és a művészet, a festészet iránt érzett eltökélt szeretete hidalta át a nélkülözések nehéz időszakát.

1830-ban visszatért Kolozsvárra, ahol hosszabb időt töltött, mint ismert portréfestő. Kisselev tábornok pártfogása révén Bukarestbe került, ahol divatos arcképfestőként ért el sikereket, és munkáival már sok pénzt keresett. Így módjában állt régi vágyát megvalósítani, hogy Olaszországban folytassa tanulmányait. 1834-ben már a velencei képtárakban volt megtalálható, ahol egész nap vázlatokat készített, gyors akvarellekben regisztrálta magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát. Idővel Bolognába, majd Firenzébe, Rómába ment, eljutott a napfényes Nápolyba is, és tapasztalatokkal gazdagon, feltöltekezve érkezett haza 1835-ben.


Első sikerét 1835-ben Pesten aratta, amikor bemutatta Veronese Európa elrablása című festményéről Velencében készített másolatát. Ettől kezdve ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből megélt. Évről évre igen sok kiváló ember arcképét készítette el, egyebek közt báró Wesselényi Miklósét, Vörösmarty Mihályét, Petőfi Sándorét, gróf Széchenyi Istvánét, és Arany Jánosét.

1840-ben letelepedett Pest városában, majd 1841-ben feleségül vette a konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát. Innentől fogva anyagi gondoktól már teljesen mentesült, és kizárólag festészetnek szentelhette életét. Nem voltak életének külső eseményekben bővelkedő, izgalmas fordulatai, műtermében visszavonultan, és elmélyülten alkotott hosszú időn keresztül.

Számos finom hangulatú, igazi biedermeier zsánerképet és tájképet festett. Viszont ahogy egyes elemzők tartják, csoportképei ma már inkább merevnek, és kissé mesterkéltnek tűnnek. Zsánerképei közül a legismertebbek, és legnépszerűbbek a Menyasszony megérkezése, sőt a Vándorcigányok című képén a Bach-korszak fricskájaként még Petőfit is megénekli. Bámulatos volt vizuális memóriája. Mondják egyszer harminchét év távlatából készítette el valaki portréját, emlékezetből, és a mellé illesztett, közben előkerült, fotográfia tanúsága szerint közel hibátlanul.

Élete nehéz időszaka volt a Bach-korszak, amely után 1859-ben lehetővé vált a Képzőművészeti Társulat megalakítása. A társulat kezdeményezője és 1862-től haláláig az elnöke volt. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. Önéletrajza kiváló pályarajz és kordokumentum. Barabás hosszú művészi pályája során, a művészet elméleti kérdéseivel is behatóan foglalkozott, s ebbéli tevékenységének elismeréséül választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia.

1877-ben ünnepelték meg zajos külsőségek közepette ötvenéves művészi jubileumát, ám ezt követően is még hosszú időn keresztül festett fiatalos buzgalommal, míg 1898. február 12-én a halál ki nem vette kezéből az ecsetet. (Forrás és további részletek wikipedia.hu)