Nem áldozatok, katonák: a II. magyar hadseregben fontos szerepe volt a zalaiaknak

Ez volt a legfontosabb mondandója annak az emlékülésnek, melyet a nagykanizsai székhelyű 9. könnyű hadosztály (ebben szolgáltak a legnagyobb számban zalai katonák) keleti, doni harctéren 1942-43-ban betöltött szerepéről rendeztek a közelmúltban a dél-zalai városban. Ezen a korszak neves kutatói tartottak előadást, például dr. Szakály Sándor történészprofeszszor, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője és dr. Szabó Péter hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmunkatársa. A szakember a hadosztály törzstisztjei és parancsnokai közül többek közt Oszlányi Kornélt emelte ki.

– Oszlányi Kornél 1942 novemberében ezredesként vette át a könnyű hadosztály parancsnoki tisztségét – bocsátotta előre a professzor. – Kaposváron született 1893-ban, tehát ehhez a térséghez köthető. A hadapródiskolát Kassán végezte intézetelsőként, ő volt az évfolyam legjobbja. Már az első világháborúban is jeleskedett, a második világégésben pedig a 9. könnyű hadosztály parancsnokaként a Don menti harcokból történő visszavonulás során tizenkét napon keresztül verte vissza embereivel az oroszok folyamatos támadásait, az utóvéd utóvédjeként. S habár maga is súlyosan megsebesült, a harcot tovább vezette. Hősiességéért és vitézségéért – az egész háború alatt egyedüliként! – megkapta a katonai Mária Terézia Lovagrend tiszti keresztjét. Azt gondolom, ez az elismerés az egész 9. könnyű hadosztálynak is szólt.

Oszlányi Kornél az amerikai, clevelandi magyar emigrációban hunyt el 1960-ban. Azért is volt különleges teljesítmény Oszlányié, mert a magyar katonák frontvonali hétköznapjai valóban igen sanyarúan alakultak.

– A szinte megszakítás nélküli Don menti úgynevezett állószolgálat, a hosszan elnyúló arcvonal védelme nemcsak testileg, de lelkileg is kimerítette a honvédeket – mondta el már dr. Szabó Péter. – A szükséges utánpótlás hiánya pedig a gyengeség és a kiszolgáltatottság érzetét keltette mindenkiben. A katonákat távollévő szeretteiken kívül főleg két dolog foglalkoztatta: az egyik a mielőbbi felváltás iránti vágy, a másik pedig az egyes mozgósítások során tapasztalt aránytalan igénybevételük volt.

Dr. Szabó Péter hozzátette: demoralizált az elégtelen élelmezés is, a magyaros ételekhez szokott katonák a német szájíz szerint mézet, kondenzált tejet, sajtot, pudingot, margarint, csokoládét és számtalan konzervet kaptak a tartalmas, erőt adó magyar ételek helyett.

A zalai erők, legfőképpen a zalaegerszegi 17. gyalogezred III. zászlóalja helytállásáról Molnár András, a Zala Megyei Levéltár igazgatója beszélt. Hangsúlyozta: a gyalogezred fontos szerepet töltött be a 9. hadosztály doni harcaiban, mert ez a zászlóalj hagyta el utolsóként a Don menti állásokat.

– Részt vettek a Tyim városánál 1942. június 28-án indított, 5 napig tartó támadó hadműveletben is, ahol a 2. hadseregnek az volt a feladata, hogy Tyim előtt áttörje a szovjet védelmi vonalat és kijusson a Don-folyóhoz – mondta Molnár András. – A város elfoglalását kifejezetten a 9. könnyű hadosztályra bízták. Németh József, a zászlóalj 8. századának puskás tizedese a következőket jegyezte fel az eseményekről: „Még csak itt kezdődött az igazi harc. Déli 12 órakor megindult a támadás a város ellen, s bizony, nagy erőfeszítést kellett kifejtenünk, míg a város szélét elértük. Akna- és géppuskatűzben törtünk előre, lövedékek fütyültek és robbantak szerteszét... Ezután jöttek az orosz repülők, elkezdték bombázni az utakat, mi pedig megkaptuk a visszavonulási parancsot.”

Dr. Szakály Sándor

Molnár András

Dr. Szabó Péter

A támadás 5. napján sikerült elfoglalni a várost. Ez idő alatt a 9. könnyű hadosztály személyi állománya mintegy 20, a zalaegerszegi 17/III zászlóalj pedig több, mint 10 százalékát, 103 főt veszítette el.

– Összegzésképpen megállapítható, hogy a zalaegerszegi zászlóalj és a kanizsai hadosztály két zászlóalja derekasan kivette részét a harcokból – szögezte le végül Molnár András.