Intarzia egy művészpárról - Hadnagy Györgyöt és H. Póka Emőkét a belső fény mindig hazavezette

Fa és textil – örök duó. Akár a férfi és nő szimbóluma is lehet a két anyag, az otthont építő ács és a házat meleg, lágy textillel felöltöztető nő szimbiózisa ősi érzeteket mozdít meg az emberben. A művészházaspár is bőven merít a múlt kútjából, de négy alkotó évtizeddel a hátuk mögött is fogékonyak minden újdonságra. Számos váltás kísérte sorsukat.

Hadnagy György Becsvölgyén született 70 éve. E kerek évfordulót is ünnepli a közös tárlat, amire amúgy is megérett már az idő, hiszen húsz éve volt utoljára gyűjteményes kiállításuk a megyeszékhelyen. Annak pedig 45 éve, hogy Zalaegerszegre került a pár. Emőkének mozgalmas gyerekkor jutott, gyakran költözött a család, mert édesapja fiatal mérnökként részt vett az ország villamosításában. A kislány fogékony volt a művészetekre, rajzolt, zongorázott, nyelveket tanult, később pedagógus lett. Népművelés-könyvtár, valamint történelem és német nyelv szakon szerzett diplomát. Hadnagy György a művészeti gimnázium után Pécsett folytatta képzőművészeti tanulmányait, s ugyanott klasszikus zenét is tanult. Fiatalon kerültek össze, közös életüket az NDK-ban kezdték.

– Gyurka csellózni tanult a pécsi zeneművészeti főiskolán, s egy német filmrendező ismerősünk meghívta az NDK-ba, színházi munkára. Én akkor voltam túl az érettségin – meséli a feleség. – Míg Gyurka a drezdai, majd a lipcsei filharmonikusoknál zenélt, én a német irodalmat tanulmányoztam. Három év után jöttünk haza, s telepedtünk le Egerszegen. Addigra megszületett két lányunk is.

Időközben Hadnagy György végleg odahagyta a csellót a véső és a faragókés kedvéért, bár a zenei motívumok sosem koptak ki munkáiból (pl. Sztravinszkij: Tűzmadár, Bartók: Kék szakállú herceg vára). Mint mondja, a véső és a vonó nem fér meg ugyanabban a marokban, nem mindegy, hogy milyen finom mozgásokra áll be az idegrendszer. Az intarzia technika minden csínját-bínját saját kútfőből tanulta ki, akkoriban az ilyen „polgári huncutságot” nem oktatták intézményesen. A sikerek ösztönözték, később mozaik-képeket, kisbútorokat, nonfiguratív fa plasztikákat, utcabútorokat, szobrokat, s tűzzománcos térplasztikákat is nagy számban készített.

Emőke a nyolcvanas évek elején lett a művészetben is társa, addig történelmet tanított a kereskedelmi szakközépiskolában.

– Felgyűlt bennem valamiféle düh, kitörési vágy – emlékezik. – Gyurka éppen a kisbútorjai zsűriztetésére készült Budapesten a Képcsarnoknál, amikor eldöntöttem, készítek hozzájuk textil kiegészítőket. A munkáimat I. kategóriás minősítéssel fogadták be.

Odahagyta a tanítást, elkezdte kialakítani saját stílusát. Sokat merített a nagymama varródobozának hangulatából, hiszen a fonalak, gombok, csipkék illata, tapintása már kislányként elbűvölte.

A nyolcvanas évek vége felé nagyot fordult velük a világ. Kuselben kaptak bemutatkozási lehetőséget, s ennek nyomán Hadnagy György – három zalai vonatkozású munkájával – bekerült Helmut Flade művészettörténész Intarzia című enciklopédiájába, ami hat évszázad európai intarziakincsét ölelte fel. A könyv nemzetközi visszhangot keltett, lefordították angolra, franciára, s a házaspár postaládájában egyszer csak landolt egy párizsi meghívó. Ezt követően vagy hat éven át kézről kézre adták őket a nyugati galériák, egyik bemutatkozás hozta magával a másikat, 1988-tól négy egymást követő évben volt kiállításuk Párizsban. De más francia, német és osztrák városok is örömmel fogadták őket. Két bemutatkozás között hazafutottak, összepakoltak, s mentek az újabb helyszínre.

– A határ megnyitása miatt nagyon szerették a magyarokat, kuriózumot jelentettünk, kíváncsiak voltak rá, mit hoztunk a vasfüggöny mögül. Álomvilág volt ez számunkra...– idézi fel Emőke. – Laktunk francia skanzenben, Bécsben a Collegium Hungaricum lakosztályában, de Párizs mellett, a Versailles-i kastélyban is. Onnan kinézni reggel...

Meghallották az idők szavát, éltek a feltáruló lehetőséggel, bár ez avval is együtt járt, hogy mindent maguknak kellett bonyolítani. Szállították a munkákat, a kiállításokat ők építették és felügyelték, saját költségen utaztak. Dugig pakolt öreg Dacia kombijukkal rótták Európát.

– Alig volt olyan utunk, hogy ne kellett volna a roncstelepre menni, mert mindig lerobbantunk – idézi György az utólag megszépülő sztorikat. – A Renault 12-es alkatrészei jók voltak a Daciába, a végére a fél autó ebből állt, igen boldog volt vele, aki aztán megvette.

A nemzetközi kitekintés révén eléjük tárult az intarzia ezerarcú jelene, jártak például intarzia gyárban, ahol a klasszikus termékek mellett fa nyakkendő, intarzia berakásos táska, öv is készült. Részt vettek a Nemzetközi Intarziaszervezet életre segítésében, s közösen írtak könyvet az intarzia művészetéről, átfogó képet adva a több ezer éves technika fejlődéséről, az egyiptomi leletektől napjainkig. Itthon számos iskolában, kreatív műhelyben osztották meg tudásukat a fogékony ifjúsággal, s pályázat útján egyhetes német nyelvű oktatási lehetőséget is elnyertek Luxembourgban. Hadnagy György máig tanít a Deák-iskolában intarziát, fafaragást és bútortervezést, lassan húsz éve része életének a katedra.

– Minden évben megkérdezem, hogy számítanak-e még rám... – mondja. – Örülök a lehetőségnek, jól szót értek a gyerekekkel, kikapcsol a tanítás. Ezen a kiállításon is szerepel egy intarziás sakkasztal figurákkal és két székkel, a kollekció bútor elemeit a tanítványaim készítették, a terveim alapján. Büszke vagyok a sikereikre.

Lányaik felnőttek, Emese ügyvéd, Emőke pedig lakberendező lett, szüleiket három unokával örvendeztetik. A legnagyobb, Réka a Corvinus egyetemen tanul, három nyelven beszél, Erasmus-ösztöndíjat nyert. Patrik kilencedikes a Kölcsey-gimnáziumban, a Pécsett élő Ádám pedig hetedikes a német tannyelvű általánosban.

– Amikor jönnek az unokák, persze nem képeket, hanem süteményt gyártok – utal Emőke nevetve a többes szerepre, amit nőként a művészpályán vállal. – Amikor még kicsik voltak, képes voltam hajnali háromkor felkelni dolgozni, hogy ne tőlük vegye el az időt az alkotás. Tudtam, hogy villámgyorsan elröppen az a pár év, meg kell ragadni a pillanatot.

Az elmúlt napokban György is keveset aludt, izgalomban tartotta a kiállítás.

– Rendkívül pezsdítő érzés, hogy az ember együtt látja több évtized anyagát – mondja. – A kiállított művek mellett kivetítőn még vagy 150 fotót is megmutatunk a régebbi, valamint a köztéri munkákról. Sok segítséget kaptunk a tárlathoz, hálásak vagyunk érte. Ebben a térben igazán élnek a munkáink, s az ember átérezheti, nem múltak el nyomtalanul az évtizedek.

Hadnagy György (Pro Urbe díjas) és felesége, H. Póka Emőke (Zalaegerszegért díjas) iparművész több évtizedes alkotói pályáját felölelő tárlat látható e napokban a megyeszékhelyi Keresztury VMK-ban. A november 7-ig nyitva tartó kiállítás címe: Belső fények örvényében.