Egy kanizsai fotós életre szóló élményei a skandináv országban

Az MTI fotóriportere, a nagykanizsai Varga György immár másodszor járt a skandináv országban Norvégiában élő barátja révén.

– Karosi Zoltán 7. éve dolgozik háziorvosként és él kint a családjával – bocsátja előre Varga György. – Neki köszönhetem az első utamat és a mostanit is, ő hívott meg. Utóbbi alkalommal egy hétig voltam kint Alta városában, ahol Zoli dolgozik. Alta az Északi-sarkkör vonalától még 500 kilométerrel északabbra van. Ez azt jelenti, hogy az időjárás bizony, arrafelé meglehetősen hűvös. Szándékosan nem használom a zord kifejezést, mert ezt a norvégok nem szeretik, van is erre egy közmondásuk: „Nincs rossz idő, csak rossz öltözék."

Fotók: Varga György

A fotóriportert kint leginkább az lepte meg, hogy mennyire más a norvég emberek mentalitása.

– Fura, hogy amikor belépnek a rendelőbe, leveszik a cipőjüket és odabent csak mezítláb közlekednek – meséli. – Pontosan azért, hogy a havas latyakkal ne hordják tele a rendelőt. A norvégok tudomásul veszik, hogy nincs értelme harcolni a hóval, így aztán inkább megtanulnak együtt élni vele. Vagy más: furcsán néznek rád, ha mész mondjuk egy szűk utcán és mindenkinek köszöngetsz. Ellenben ha lerobban az autód, vagy elesel, rögtön mindenki odaugrik, hogy segítsen. Azt lehet mondani tehát, hogy a látszatdolgokat nem nagyon szeretik, viszont borzasztóan őszinték. Mindenki adóbevallása fent van a neten és bárki megnézheti a másikét – ez teljesen természetes arrafelé. Egy vendéglátóhely tulajdonosa (ahova rénszarvashúsból készült kebabot enni mentünk) például felrakta a világhálóra, hogy habár tavaly nyitotta az ételbárt, az éves bevétele máris 8 millió korona volt, és hogy ő ennek nagyon örül – igaz, 7,5 millió volt a kiadása, de a lényeg, hogy nem veszteséges... A fizetések egyébként forintra átszámítva havi másfélmilliótól indulnak, a napi fogyasztási cikkek meglehetősen drágák. Egy tanknyi üzemanyag árán pár hamburgert tudunk venni a drágábbikból, az elektronikai cikkek azonban pont annyiba kerülnek, mint nálunk.

A települések közti, esetenként több száz kilométeres távolságok miatt az egészségügyi rendszer is másként működik, mint a miénk. Ebben a legfontosabb tényezőnek a háziorvosok számítanak, akik szakmailag magasan képzettek és a rendelők is igen jól felszereltek. Kórház, illetve rendelőintézet egy-egy településtől akár még 3-400 kilométerre is lehet, ezek csak a legfontosabb eseteket látják el, azokat, amelyekkel már a háziorvosok nem tudnak mit kezdeni, például amikor röntgen-, vagy más, komolyabb vizsgálatra van szükség. És az ott élők ezt is tudomásul veszik.

Azt is érdekességként tartja számon, hogy a norvégoknak csupán egyetlen nemzeti ünnepük van egész évben, május 17-én az alkotmány napja, amikor is mindenki szépen felöltözik ünneplőbe és az emberek kitódulnak a terekre. Vidáman, mosolygósan vonulnak fel, közben a norvég zászlót lengetik, a felnőttek söröznek, a gyerekek meg fagyiznak – annak ellenére, hogy itt a tavasz is elég hűvös, 5 fok körüli hőmérséklettel, de legalább a fagyi nem olvadt meg a napon...

A norvégok legfontosabb eledele a hal, főként a tőkehal, amit léckeretre fellógatva, tonnaszám füstölnek. A halon kívül természetesen, még a vad, a rénszarvashús népszerű és a különféle bogyókból, áfonyából, borókából készült mártások.

S hogy mi vonz egy magyart a világ eme fagyos szegletébe?

– Zolinak volt egy poénos, de a lényeget jól megragadó mondása: ha havonta legalább egy mosógép árát félre tudja tenni, az már jó – árulja el a kanizsai fotós. – Másrészt ott a társadalom jobban megbecsüli az orvosokat, úgy tekintenek rájuk, mint itthon régen a falu papjára, vagy tanítójára.

Persze, rögtön adódik a kérdés másik fele is: a nagy jólét ellenére vajon mi tartja vissza a magyarok túlnyomó többségét, hogy Norvégiában vállaljon munkát? Varga György szerint szintén 3 dolog.

– A hideg, a távolság és a nyelv – sorolja. – Ezzel együtt, én ha el akarnék bújni a megbolondult világ elől, csak oda mennék. Talán, majd ha nyugdíjas leszek...