2012.03.24. 10:03
Ma is fogja a véradók kezét
„Védő néni, a Bözsi azt üzente, megszülte az ikreket, de csak egy gyereknek készített ruhát, a másiknak legyen szíves hozzon...” E mondatokkal állította meg az utcán jó negyven évvel ezelőtt egy ismerős cigánygyerek Horváth Istvánné Julikát, Egervár védőnőjét.
Szerencsére a sajátjai után maradt babakelengye, azt vitte a gősfai erdő közepébe, mert ott voltak a putrik.
– A fiatalasszony nem akart bemenni a kórházba, így ott láttam el a helyszínen. Aztán meg jártam hozzá kétnaponta, hogy segítsek megfürdetni az ikreket... – halljuk a történet folytatását Julikától. Az ikreket azóta sem tévesztette egészen szem elől, pár éve nyáron pedig az édesanyjukkal is összefutott.
– Meleg volt, fedetlen volt a kezem szára, azt csókolta meg, az arcomat nem merte... Összeszorult a szívem a meghatottságtól.
A fenti kis történet csak egy a sorból, amit Horváth Istvánné Julika elé sodort az élet. Az elmúlt hetekben több kerek évfordulót is mutatott számára a naptár. Február 23-án volt éppen 60 éve, hogy belépett a Vöröskertesztbe, március 8-án ünnepelte 80. születésnapját, s épp ottjártunkkor volt 25 éve a védőnői nyugdíjas búcsúztatója. Utóbbiról mutatja a fotókat, 20 kolléganőt látott vendégül a saját lakásán, az egész ház terítékkel volt teli, alig fértek, de mint mondja, a hangulat mindent megért...
– Jánossomorján születtem, az osztrák határ mentén, ott, ahol manapság a vaníliás cukrot, meg a pudingokat gyártják – mondja büszkén. – Amikor gyerek voltam, még Frank kávé készült ugyanott...
Már 14 évesen dajka volt egy orvoscsaládnál, közben cséplőgép mellett gürcölt, majd két évvel később Újpestre került dolgozni, egy bőrgyároshoz. 1950-ben államosították az üzemet, s Julika megint a falubeli cséplőgép mellett találta magát. Hírét vette azonban, hogy fiatal lányokat toboroznak önkéntes ápolóképzőbe. Kedve volt, hát ment. Utána pedig a védőnőképzőbe, ahol ´53-ban végzett.
Zalába a minisztérium helyezte. Először Lovászi körzetében dolgozott, majd Újudvaron és környékén, Hahót következett, s 59 áprilisában került Egervárra. Gősfa, Vasboldogasszony, Lakhegy volt még a körzete. Sok generáció cseperedett a szeme előtt, a keze között, az „eleje” már jócskán betöltötte az 50-et.
– Akkoriban a körzetben 65–70 csecsemő született egy év alatt, most meg jó, ha 15– 20. Bőven volt teendő, biciklivel jártam a községeket, segítettem az ifjú anyáknak, szoptattak is szépen.
A Vöröskereszt fennállásának 125. évfordulójára a színházban megrendezett tárlaton egy egész vitrin az ő kitüntetéseivel, elismeréseivel volt tele.
A dokumentumok értékes adalékul szolgálnak a Vöröskereszt zalai történetét feldolgozó kötethez is, aminek immár második részén dolgozik Kovács Tibor, a szervezet megyei alelnöke.
– Itt járt nálam, előkerestem mindent, nagyon megörült a 60 éves tagkönyvemnek – rendezgeti a relikviákat Julika. – 1951 márciusában adtam először vért, attól kezdve aztán ott voltam minden véradáson, amíg ki nem vontak a fogalomból... Hatvanöt év után ugyanis már nem lehet. Hogy hányszor adtam? Meg se tudom mondani. Az uram mindig jött velem, vékony ember volt, de adott ő is. Rengeteg elsősegélynyújtási tanfolyamot tartottam, véradást szerveztem, mentem, ahova küldött a Vöröskereszt. Még Varasdra is elmentünk vért adni, persze összekötve egy kirándulással... Véradás amúgy ma sincs nélkülem, ha nem is adhatok, beszélgetek a véradókkal, megdicsérem őket, hogy rendszeresen járnak. A bátorítás is elkél, akad olyan hölgy, aki azt szereti, ha ott vagyok mellette, s közben fogom a kezét. Akkor eljön...
Ha valaki megözvegyül a faluban, Julika nem tud szó nélkül elmenni a gyásza mellett. Ha valaki beteg, elkeseredett, magányos, avval vidámítja, igyekezzen összeszedni magát, mert ott akarja látni a saját 100. születésnapján. Vasutas férjét 17 éve veszítette el, lányuk építésztechnikus, fiuk gyógymasszőr Dániában.
Az emlékek közül előkerül a Zalai Hírlap egy kivágott cikke is a ´60-as évek elejéről. A megsárgult lap a véradómozgalom sikereiről számol be, s Julika neve sem hiányzik az írásból. Becsben tartja a dokumentumot, hiszen amióta csak lapunk létezik, hűséges olvasónk.
Hiába töltötte be a 80-at, aktivitása mit sem csökkent. Gyógyszert nem szed, tartása egyenes, tekintete derűs, közösségi rendezvény alig múlik el nélküle, hatodik éve látogatja az egervári szabadegyetem foglalkozásait. Kirándulnak, színházba járnak, farsangoznak, ismeretterjesztő előadásokat hallgatnak. Egy, az interneten lelt pályázaton felbuzdulva pedig megírta élete történetét. Néhány villanás most nekünk is jutott belőle.
