Költő, árnyat adó fa alatt

Ezerkilencszázhetvenhatot írt a naptár, amikor Villányi G. András a fővárosból Kanizsára költözött. Az érettségi előtt álló fiatalember azért jött a dél-zalai városba, hogy az ország egyik legjobb középiskolájában tanuljon. A Landler Jenő, ma már Batthyány Lajos Gimnáziumnak ugyanis országos híre volt akkoriban, ami elsősorban a tanári gárdának volt köszönhető.

- Felfokozott igazságérzet, kamaszos szembenállás és nem utolsó sorban kiemelkedő magyartanár keresése okán jöttem Kanizsára - kezdte Villányi G. András, aki elárulta: apja egykori gimnáziumi padtársa - aki akkor a Művelődési Minisztériumban dolgozott - ajánlotta Harkány Lászlót. - Még ma is emlékszem, amint beviharzott az osztályterembe az Új Írás vagy az ÉS friss számát lobogtatva, hogy elmesélje pillanatnyi örömének vagy felháborodásának okát. Az ő esetében a magyar nem tantárgy, hanem életforma, illetve maga az élet volt, amit teljességgel kell meg- és átélni. De kiváló emberekről beszélve, meg kell említenem Szebenyi Máriát, akkori osztályfőnökömet, aki egy időben szállást is biztosított számomra, miután egyéves kanizsai tartózkodásom ideje alatt volt egy rövid időszak, amikor nem tudtam hol álomra hajtani a fejem. És persze ott volt az iskola „aranyembere”, a latin és a magyar nyelv római arcélű tudós protektora: Márkus Ferenc tanár úr, akit a mai napig mentoromként, barátomként tisztelek, noha tantermi keretek közt soha nem tanított. Azon kívül viszont annál többet kaptam tőle... Emlékszem egyszer nagyon el voltam keseredve egy fiatal lány miatt, s a tanár úr  aki a fegyelem és a kötelességtudás élő szobra volt  ahelyett, hogy megtartotta volna az óráját, inkább engem vígasztalt az iskola udvarán egy fa alatt.

- A fa alatt később is sokszor ültünk, András és egy osztálytársa, Kellár Márta ugyanis hallatlan érdeklődést tanúsított az irodalom, a nyelvtan, sőt a filozófia és a teológia iránt - vette át a szót Márkus Ferenc. - Hosszú és elmélyült beszélgetéseket folytattunk, amelyek számomra is élményt jelentettek. Mindezek ellenére akkoriban nem gondoltam, hogy Andrásból egyszer nagy formátumú költő válik. Persze ő rendszeresen jelentkezett az érettségi után is, csodálatos versekkel, irodalmi írásokkal lepett meg. Előfordult, hogy hajnali két órakor csöngött a telefon, s a vonal másik végén András jelentkezett Brazíliából vagy éppen Japánból, hogy beolvassa legújabb költeményeit, hogy megossza velem érzéseit, gondolatait. Elragadtatva viszont jó tíz évvel ezelőtt voltam, amikor elsők közt olvashattam ifjú barátom Ariel és az Ínyenc énekei című kötetét, amelynek minden egyes sorából áradt az erkölcsi jóság és igazság, szinte szakrális szintre emelkedett e két alapvetés.

- Mindezt itt Kanizsán szívtam magamba, de ugyanezt vagy ehhez nagyon hasonló életszemléletet tapasztalhattam a XII. századi japán költő, Szaigjó szerzetes esetében is, akinek vakáit - ötsoros klasszikus japán vers - a Tükröződések című kötetben ültettem át magyar nyelvre, sőt a fordítások mellé, olyan szövegeket, verset és prózát toldottam, melyek esetenként tovább gördítik a szaigjói gondolatot vagy segítenek annak értelmezésében - folytatta Villányi G. András. - A szerzetes gondolatait ízlelve jutottam arra a következtetésre, hogy a legjobban hasznára akkor lehetünk az emberiségnek, ha először saját lelkünket tisztítjuk meg. Magyarán, aki a saját életét tisztán tartja, az sokkal többet tesz másokért, mint azok az önjelölt proféták, akik semmit sem tudnak, de mégis megváltóként jelentkeznek. Meg aztán azt is gondolom, hogy mi XXI. századi emberek hihetetlenül elrontottunk valamit. Ennek a súlyos okai egyike a hála hiánya! Sajnos, elfeledkeztünk emlékezni azokra, akiktől a legfontosabb támogatást kaptuk azért, hogy a jó úton tudjunk haladni. Számomra a tanár úr barátsága folyamatosan emberfeletti erőt és kitartást nyújt ahhoz, hogy vissza- és rátaláljak erre az útra.

- Hízelgő, hogy ekként gondol rám András - köszönte meg a bókot a tőle megszokott szerénységgel Márkus tanár úr, aki halkan bevallotta: egész életében olyan árnyat adó fa akart lenni, amelyik alá érdemes leülni, akár egy percre, akár fél órára, s elgondolkodni az addig megtett és a még előttünk álló úton.

Ezen az estén a költő ismét leülhetett az „árnyat adó fa” alá. Kényelembe helyezte magát, s a végtelent kémlelte. Örült, hogy nem vakítják a napsugarak, hogy újra tisztán, a maguk valójában látja a dolgokat. Várt, pihent, mélázott még egy darabig, aztán kilépett az árnyékból és folytatta útját...