Hevesi Zsófi néni szép órái

Edit és Vali virággal érkezik. Egyikük szinte napi vendég, másikukon látom a rég látott közeli ismerőssel való perceken belüli találkozás izgalmát. A zalaegerszegi Notre Dame Tanító- és Kanonokrend Miasszonyunk Idősek Otthonában járunk. Születésnapra vagyunk hivatalosak. Dr. Marxné Erzsike oldalán lép be a kávé, tea- és friss sütemény illatú ebédlőbe Farkas Béláné Hevesi Zsófia nyugalmazott tanítónő. Kilencvenöt éve eleganciájával, fényes mosolya melegével. Pék Edit és Perlakiné Vígh Valéria - mindketten a megyeszék-helyi elhivatott pedagógusok táborát gyarapítják - s az ünnepelt elmerül a viszontlátás örömében. Zsófi néni Valit kék borítójú, piros vignettás oskolai füzettel lepi meg.

- Ez a húgom, Zsuzsi füzete, meg tetszett őrizni!? - lepődik meg az Ady-iskola tanára. A relikvia értéke azért is nagy, mert Zsófi néninek, amikor öt esztendeje beköltözött az otthonba, bizonyára alaposan meg kellett válogatnia azokat az emlékeket, amelyeket magával hoz. (A szobája falán például 100-150 évnél is régebbi családi fotók díszlenek.)


- Van-e szerepe a pályaválasztásban Zsófi néninek? - kérdeznek vissza a fiatal pályatársak. Egyértelmű igen a válasz.

- A Dózsában tanított engem a hatvanas évek végétől - mondja Edit, aki ma a Mindszenty-iskola biológiatanára. - Legkorábbi élményem? Nagyon tetszett az írása. Igyekeztem másolni. De megfogott szép hangja is, nagyon érdekes énekeket tanultunk tőle, ami mindig jutalom volt az órai munkánkért. Felnőtt fejjel értettem meg, soha nem volt fegyelmezési gondja. Könnyen lehetett tanulni tőle az órákon. Igyekszem én is hasonló tanári stílust alkalmazni, szeretem a gyerekeket, de szigorú vagyok. Tőle tanultam, hogy határozott legyek, de olyan, aki mellett biztonságban érzik magukat a diákok. - Edit végigsimít a 95 éves kézfejen. Zsófi néni kortyolgatja a kávét, s rendületlenül mosolyog. Idevágó saját verset olvas fel, mellyel tanítványait indította pedagógusi útra: ha osztályod ajtaját megnyitod, feledd mi volt, hagyd kinn a tegnapot... gyémántot formál itt művész keze, reád vár sok kis bimbó... türelmed meg ne szűnjön... ne csüggedj, ha netán úgy látnád, hiába, ne becsüld le az aprócska sikert,... kezd újra... Ma nem sikerült?... talán a holnap érlel tudásmagvakat, mik fákká nőve jelzik utadat...

- Nekem harmadik-negyedik osztályban volt tanító nénim, miatta orientálódtam az ének-zene felé - emlékszik Vali: tetszik emlékezni?

- Hogyne emlékeznék - felel a kérdezett, s rögvest dalra fakad.

- Mi úgy néztünk fel rá, mint az Istenre - folytatta Vali. - Amit ő mondott, az szent volt. Mintha a pótanyukánk lenne.


- És ma? Hírlik, ma már nem ilyen az iskolai légkör...

- Én nem panaszkodom, megoldom az adódó problémákat. Merthogy vannak, ezt nem lehet tagadni. Szerintem a hagyományos módszerek célravezetők, nem a színes könyveken, interaktív táblán, a nagy szabadságon múlik a dolog. A családokban ma sok a baj, ez meglátszik a gyerekeken.

Zsófi néni egyetért velünk, amikor azt állítjuk, a pedagógus pályára születni kell. Ő arra született. Württembergből származó, eredetileg Heiser nevű egerszegi hétgyerekes gazdálkodó családban nevelkedett legkisebbként, s már első elemista korában kiválasztotta a hivatását, olyan hatással volt rá a tanítónője. Akit úgy hívtak: Ludányi Béláné Mariann néni. Az élete eseményeit egyébként 1996-ban papírra vetette, s őrzi a gyémánt és rubin diploma mellett. Az elsőt, a népiskolai tanítói okleveket ezen zárda falai közt kapta 1936-ban. Munka híján három évig rendelkezési állományban volt, majd tanított Bazitán és Szenterzsébeten. Megjárta az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdélyt, Csíkszentgyörgyön, azután a Muraközben, Felsőpálfán töltött egy-egy évet. (Ehhez még nyári nyelvi tanfolyamot is végzett Csáktornyán.) Indok a messzire vivő vállalkozásra? Hitt a szebb jövőben, s abban, hogy az elrabolt országot az Isten visszaadja , fordul szavalatba a mondandója. Nem így lett, teszi hozzá szomorúan.

- Nyáron hazajöttünk a vakációra, de ősszel már nem mehettünk vissza. Sok-sok kép, könyv maradt ott.

Hernád-parti, Zemplén megyei kitérő után juthatott haza. A háború után az ötvenes évek Misefán találják. Kicsit számkivetésnek élte meg, amit annak tud be, hogy soha nem rejtette véka alá, a vallás fontos az életében.

- Nálunk még Mindszenty is járt ám vendégségben... - ad nyomatékot.

- Mindenütt szerettem tanítani, hiszen tudásra szomjas, tehetséges gyerekek vettek körül.

Misefának köszönheti későbbi férjét, Farkas Béla tanfelügyelőt, aki soha nem látott még addig olyan szép tanórát, mint Zsófiáét , idézi a soha nem felejthető mondatot.

- Tizennégy évig élhettünk együtt, jó évek voltak - mondja, miközben felidézi az 1954-től kezdődő Dózsa-iskolabeli időszakot. Ugyanabban a tanteremben tanított, ahol elemistaként a betűvetést tanulta. Negyvenötös létszámokkal dolgozott, osztatlan osztályokkal, mikor milyen variációt ötlött ki az épp aktuális közoktatási koncepció. Ami nem akadályozta abban, hogy mozdíthatatlan alapértékként tanítson Petőfit, Aranyt. Meg számtant, helyesírást, kézimunkát, természetismeretet. Azt, ami mindig fontos marad.

Sokat olvas: Jelenits, II. János Pál, Dériné könyvei várakoznak az éjjeliszekrényén.

- Amit a Jóisten kimért nekem, azt végigjárom...