Porlad a horvátországi szórvány magyarság

- Sajnos, már nem beszélek magyarul, de azért még sok mindent megértek - bocsátotta előre az öregúr, aki találkozónkra horvátországi magyar újságokkal, néhány könyvvel, na meg a saját kis történelmi kutatásait tartalmazó dossziéval érkezett. - A családom petrikeresztúri kötődésű, de arról nincs információm, mikor és hogyan kerültünk ide. Azt gondolom, körülbelül 150 évvel ezelőtt, vagy még korábban jöhettek az őseim, talán a föld miatt, mert földművesek voltak. Három család, a Galambosok, Kőművesek és Tislérek együtt települtek át, én már itt születtem. Annyi magyar volt, hogy az alsófaluban iskolájuk is működött 1915-től 1925-ig, de ma már nincs olyan idős ember, aki ott tanult volna. A nagyszüleim még írtak és beszéltek is magyarul.

Közben Nedeljko egy rakás házi finomságot rakott az asztalra: vágott zsírt, sonkát, sajtot, tejfeles túrót, s jófajta, nehéz kukoricás kenyeret.

A 67 éves Galambos József (ha már egyszer magyarnak tartja magát, írjuk így) falatozás közben azt is elmondta: Osekovo-n körülbelül 30-40 család rendelkezik magyar ősökkel (de persze, nagy már a keveredés), amire a nevekből is lehet következtetni. Például: Tislér, Horváth, Simon, Szekeres, Kertész, Szabó, Nyakas és így tovább. Szavai igazak voltak, erről meggyőződhettünk később a település temetőjében is, ahol a síremlékeken több magyaros hangzású névvel találkoztunk. Most ez a kis közösség egyre intenzívebben igyekszik megélni magyarságát - még ha sokan Németországban dolgoznak is.

- Úgy érezzük, a 24. órában vagyunk, ha nem teszünk valamit, teljes egészében asszimilálódunk a többségi horvát nemzetbe - szögezte le Galambos József. - Ezért akarjuk magunkat nemzetiségként regisztráltatni, magyar önkormányzatot alapítani. Szeretnénk még jobban őrizni a hagyományainkat, újra megtanulni az anyanyelvünket, magyar zenét hallgatni...

A finom ebéd után a fiatal pap megmutatta a település gyönyörű barokk templomát is. Kiderült: egyelőre sajnos, nincs igény anyanyelvű szentmisére, s a Szent Anna-templom éppen annyira telik meg hívekkel vasárnaponként, mint máshol. Pedig mi azt hittük, errefelé erősebb a vallásos buzgalom...

Autóba pattantunk, s irány a Popovaca-hegy, ahol Boa Endre megnézte azokat a farönköket, melyek arra várnak, hogy júniusban az immár hagyományos fafaragótábor keretében 4 vagy 5 szoborban nyerjenek új formát. Az alakokat, Szent Mártont, Szent Mihályt és a többieket a hegyről lefelé vezető hosszú út mentén helyezik majd el.

A letenyei fafaragó tavaly dolgozott először Osekovo-ban, természetesen, az ambiciózus plébános irányította a munkát. A fafaragó társaival, Bedi Lászlóval és Csávás Csabával a parókián volt elszállásolva - a monumentális épület vastag falú, a középkort idézi. Az első tervek szerint a Szent Anna titulusú templom köré kellett volna keresztutat készíteniük, végül egy, a névadót és Szűz Máriát (Szent Anna Mária szülője, gyámolítója volt) ábrázoló szobrot faragtak. Ez olyan jól sikerült, hogy októberben újra visszatérhettek, akkor az egyházközséghez tartozó környező településeken dolgozott a Boa Endre, Tislér Zoltán, Csávás Csaba és Major Lajos alkotta kis csapat. Munkájuk eredményeként szintén négy szobor került ki a közterületekre.

Tovább menve, a szomszédos Potok-ban talán a falu legidősebb házaspárjához kopogtattunk be.

- Valamikor itt sokkal több magyar élt, de a színmagyarok meghaltak, a leszármazottak pedig már nem beszélik a nyelvet - jelezte Katarina Pikija, miközben férjével, a 82 esztendős Stjepan- nal széles vendégszeretettel köszöntött minket. - Mi, horvátok jól megvoltunk velük, soha nem érzékeltünk semmiféle ellentétet. Aki Istent szereti, bármilyen nemzetiségű is legyen, jó ember!

Apropó ház: talán az egész járásban az idős pár lakik a legrégibb, még hagyományos építéssel készült faépületben. Amikor megvették, már akkor úgy tudták, hogy talán 500 éve is ott áll. Felül a lakótér, alul pedig gazdasági épületek, magtár. A felső részt három, a ház teljes hosszában végighúzódó gerenda tartja a megépítés óta, amiket egyetlen fából faragtak ki. Hát ez az építkezés csodája! - lelkendeztünk. Itt amúgy minden harmadik-negyedik ház fából készült, ami érthető is, hiszen a térségben rengeteg az erdő. Némelyik épület annyira öreg, hogy a tetején már fű nő - a megújulást csak az évről évre fészkükre visszaköltöző gólyák jelentik.

Apropó ház: talán az egész járásban az idős pár lakik a legrégibb, még hagyományos építéssel készült faépületben. Amikor megvették, már akkor úgy tudták, hogy talán 500 éve is ott áll. Felül a lakótér, alul pedig gazdasági épületek, magtár. A felső részt három, a ház teljes hosszában végighúzódó gerenda tartja a megépítés óta, amiket egyetlen fából faragtak ki. Hát ez az építkezés csodája! - lelkendeztünk. Itt amúgy minden harmadik-negyedik ház fából készült, ami érthető is, hiszen a térségben rengeteg az erdő. Némelyik épület annyira öreg, hogy a tetején már fű nő - a megújulást csak az évről évre fészkükre visszaköltöző gólyák jelentik.

Észre sem vesszük, olyan gyorsan elszalad az idő. De így is sok mindent láttunk, érdekes emberekkel beszélgettünk, s mindenhol élvezhettük a hagyományos horvát vendégszeretetet. Maradtunk volna még, de búcsút kellett intenünk Osekovo-nak, Horvátországnak - és a magyar ősei után kutató Józsi Golombosnak.

Észre sem vesszük, olyan gyorsan elszalad az idő. De így is sok mindent láttunk, érdekes emberekkel beszélgettünk, s mindenhol élvezhettük a hagyományos horvát vendégszeretetet. Maradtunk volna még, de búcsút kellett intenünk Osekovo-nak, Horvátországnak - és a magyar ősei után kutató Józsi Golombosnak.

Észre sem vesszük, olyan gyorsan elszalad az idő. De így is sok mindent láttunk, érdekes emberekkel beszélgettünk, s mindenhol élvezhettük a hagyományos horvát vendégszeretetet. Maradtunk volna még, de búcsút kellett intenünk Osekovo-nak, Horvátországnak - és a magyar ősei után kutató Józsi Golombosnak.