A remény emberét csak 1989 után ismerték el

- Nagyon sok levelet kapok a mai napig is, sokan megállítottak az utcán és a legtöbben azt mondták nekem: Maga azt írta, amit én gondolok! Az emberek egy része tehát úgy éli meg, mintha semmi újat nem olvasott volna. Lehetséges, hogy tényleg sikerült megírnom azt, amit az emberek gondolnak, de valószínűbb, hogy sikerült összefüggésbe helyeznem olyan kérdéseket, amelyeknek köszönhetően a problémák egymással való kapcsolata megvilágosodik bennük. Sokat töprengek azon, ami történt és történik velem. Jártam önismereti kurzusokra is, mert foglalkoztam azzal, hogy megismerjem magam. Akit megtanítanak arra, hogy önmagával képes legyen dialógusba kerülni, az, mikor megöregszik, el tudja magyarázni más embereknek, hogy életünk alapvető kérdéseit hogyan lehet megközelíteni. - Lassan egy évtized telt el ebből az évezredből, talán most már lehet némi rálátásunk. Hogyan változott meg az értékrendünk ez alatt az idő alatt?

- Ennek nagyon messzire vezető okai vannak, amibe nem mennék most bele. Egy korszakhatáron vagyunk. A 20. század nagy eszméi, a bolsevizmus és a nácizmus csúfos véget értek. A tőke sem működik megbízhatóan, ahogyan azt a mostani gazdasági válság is mutatja. Igazság szerint nincsen meg az az újdonság, ami az embereket reménységgel tölthetné el. A tőkének az a legnagyobb problémája, hogy a korlátlan fejlődés elve meg fog bukni, vissza kell fejleszteni bizonyos iparágakat és fogalmuk sincs, hogy miként lehetne pénzt termelni úgy, hogy bizonyos nagy hasznot hozó iparágakat becsuknak. Ezt a kérdést nem tudja megoldani a világ, ezért most nagy a tanácstalanság. Mindent meg kell tennünk azért, hogy elkerüljük az újabb világkatasztrófát. Ilyenkor szokott ugyanis világháború lenni.

- Ön mindentől függetlenül azért reménykedik?

- Igen, így van. Én a remény embere vagyok, mégpedig azért, hogy reményt teremtsek. A remény ugyanis olyasvalami, ami csak akkor születik, ha valaki hisz benne. A magyarok a panaszkultúrájukról híresek. Mély oka van ennek, én egyébként ezért a magyar embert nem ítélem el. Itthon sem rosszabbak az emberek, mint mondjuk Angliában vagy Ausztráliában, csak sokkal rosszabb a múltjuk meg a lehetőségeik. Nálunk katasztrófa katasztrófát követett, tehát az emberek sírni tanultak meg és gyászolni. Egyfelől intoleráns, erőszakos, mindenáron túlélésre és a másik letaposására berendezkedett a közmorál, de másfelől viszont őszinte. Ez nagyon ritka.

- Mit vár a mostani esztendőtőlé? Vajon még rosszabb lesz vagy elindulunk végre felfelé?

- Én reménykedem, de azért teszem ezt, mert tudom, hogy sokkal jobb pozitív beállítottsággal fogadni a nehézségeket. Azé lesz a holnap, aki mer hinni magában és a tisztességében, a tisztánlátásában és következetesen szolidáris. A magyar társadalomból a szolidaritás hiányzik a legvégzetesebben. - S mit tervez íróként?

- Miután az elmúlt hat évben nyolc könyvet írtam, most egy nagy lélegzetvételű szépirodalmi műbe fogok bele. Szeretnék egy nagyon hosszú, nagyon szép könyvet írni. Barátságról, szerelemről és a létezés élményeiről.


ELISMERÉS CSAK '89 UTÁN
Kornis Mihály színházi rendező, író. 1949-ben született Budapesten. Első novellája, az Apa győz, 1976-ban jelent meg. Előzőleg Petri Györgyön keresztül kapcsolatba került az úgynevezett demokratikus ellenzékkel, és Kenedi János felkérésére felolvasásokat tartott magánlakásokban. 1978 tavaszán megalapította az első magyar szamizdat újságot, a Naplót. 1979-ben írta Halleluja című drámáját, amelyet 1981-ben mutatott be a Nemzeti Színház társulata. Betiltották, később újra engedélyezték. A kritikusok által elnyert legjobb magyar dráma díját csak utólag, a rendszerváltás idején, 1989-ben vehette át. Művei folyamatosan jelennek meg Magyarországon és külföldi periodikákban. 1990 és 1996 között a Katona József Színház dramaturgja, 1996-tól 2003-ig a Vígszínház művészeti tanácsadója. Jelenleg a Madách Színház művészeti főtanácsadója, valamint a Magyar Lettre Internationale folyóirat kuratóriumi tagja. Nős, felesége Göczey Zsuzsa rádiós szerkesztő.