A padláson pihent a múlt: könyvek, emlékek, okiratok a tizenkilencedik századból

Rövid kutatás után az is kiderült, hogy az emlékek nagy része Lendvay József  tulajdonát képezték, aki anyai dédapja volt Horváth Imrénének, azaz Zsuzsa asszonynak. A koffer mélyén lévő korabeli füzetekben, könyvekben, valamint okiratokban egyébként számos érdekesség olvasható, így az 1848-49-es események leírása is. No, de ne rohanjunk előre, a néhai Lendvay József ugyanis magáról is írt naplójába. Például azt, hogy 1830-ban látta meg a napvilágot Csapiban, s hogy elemi iskoláit Kiskomáromban, illetve a somogy megyei Tapsonyban végezte. 

Azt követően a nagykanizsai Piarista Gimnáziumban tanult, ahol - mint írja - csintalanságért többször is, de tanulásért egyszer sem kapott büntetést. Az szintén a naplóból tudható, hogy akkoriban még testi fenyítés járt az iskolai szabályok megsértéséért. Lendvay szavait idézve: az 1-4. iskolásokat virgással fenyítették meztelen seggre, míg az 5-6. iskolásokat korbáccsal gatyára. Az iskolában amúgy a latin volt a kötelező nyelv, ugyanakkor a hittant, a földleírást, a természettant és a számtant magyarul tanították.

- A feleségem dédapja egy ideig Nagyrécsén volt kántortanító - szőtte tovább a néhai rokon élettörténetét Horváth Imre. - Valószínűleg ebből az időből származik ez a vaskos kottagyűjtemény is. Látja milyen szépen írt - kérdezte a családfő, majd egy újabb hatalmas könyvet hozott ki a hátsó szobából. - Az öreg részt vett A magyar szent korona országának megyei térképei című kiadvány elkészítésében is, melyet 1880-ban adtak ki.

Mitagadás, a megyei térképek akkori gyűjteménye jóval vastagabb volt, mint a maiak, persze az idő tájt az országhatárt is másképpen rajzolták. Zala megyéhez tartozott például a Balaton teljes északi partja, a határ a mai Balatonalmáditól majdnem Varasdig nyúlt.

- Ezeket is a padláson találtuk - büszkélkedtek a háziak, miközben újabb, díszes borítójú könyveket sorakoztattak az asztalra. - Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben két kötete, amelyek szerkesztésében Jókai Mór is részt vett. És itt van egy másik, 1805-ös kiadású - a nyelvújítás előtti - könyvecske, ezt maga Lendvay József olvasgatta.

Fellapozva a keményfedelest a nyelvezete volt furcsa, mondanivalóját tekintve viszont már akkor is az örök dilemma elevenedett meg, azaz az értékes régit vagy az értéktelen újat kell-e szeretni? Íme egy idézet: Ami különösen a magyar literatúrát illeti, jóllehet az még csak kezdetben vagyon, mégis naponta látjuk abban is, miképpen temetik az új munkák a régiebbeket feledékenységbe. Azon kívül, hogy ez sokszor háladatlanság, az olvasó közönség sem mindenkor nyer vele, mert gyakran a gaz nyomja el a gabonát, vagy más haszontalansággal szólván a megérett és jó ízű gyümölcs elrejtetik, s egészségtelen adatik helyette az eledelt éhező léleknek.

- Ezt a füzetet meg ő maga írta, különféle gyakorlati tudnivalókat vetett papírra - mutatta a családfő. - A füzethez még tartalomjegyzéket is készített. Külön fejezet szól a ruhatisztításról, a nyavajatörésről, s a penész eltüntetésének módszerét is taglalja.

Néhány pillanat múlva egy régi családi fotóalbum is előkerül, ám mint kiderül: Horváthék legnagyobb szívfájdalma, hogy nem tudják, kik láthatók a képeken, pedig még az is lehet, hogy a híres dédapáról, Lendvay Józsefről is van egy portré valahol.

- Amit tudunk róla, azt ebből a 19 oldalas naplórészletből ismerjük, de sajnos az eredetije nincs meg, csak a másolat - mondta Zsuzsa asszony. - Azt is ebben olvastuk, hogy 1862-ben - a jobb megélhetés reményében - Zalakoppányba, a mai Zalaszentgrót területére költözött, ahol jegyzői munkát vállalt. Jó ember lehetett, hiszen ezt az akkori plébános is leírta róla, amikor arról számolt be, hogy Lendvay jegyzőként segített, a településen lévő áldatlan állapotok felszámolásában. Végül - ha jól tudom - 1896. januárjában halt meg gyomorrákban.

Az emlegetett 19 oldalas naplórészlet egyik másolata a megyei levéltárban is fellelhető. Történelmi jelentőségéről Molnár András igazgató a következőket mondta.

- A kéziratban a kanizsai 1848-as események is részletesen szerepelnek, s az oktatástörténeti vonulat is jelentős, ami nem is csoda, hiszen tanítóként eltöltött éveiről is sokat ír Lendvay József. - Az egyébként nagyon érdekes, hogy a családban fennmaradt egy ilyen 1848-as visszaemlékezés. Bár ezekről az eseményekről viszonylag sok forrásunk van, hiszen egyéb önéletrajzi írások is fennmaradtak, ám ez a naplórészlet sok személyes élményt is tartalmaz. Sajnálom, hogy eltűnt az eredeti kézirat, a városban ugyan nem szokatlan az ilyen, de faluhelyen jobban meg szokták őrizni a tárgyi emlékeket. 

A XIX. századi Zala megyéből nem túl sok ilyen személyes írás maradt fenn, leginkább a szentgyörgyvölgyi tanítóhoz Gózon Imréhez tudnám hasonlítani, neki van hasonló önéletírása. A mindennapi életnek nagyon érdekes dokumentuma, amit nem a politikai vezetőréteg, hanem egy egyszerű hétköznapi ember - aki bár nem nemes, de iskolázott - írt.

A 19 oldalas naplórészletben a 1848-as kanizsán események is megelevendenek. Lendvay József 18 éves volt ekkor. Sokat ír arról, hogyan vettek részt a márciusi megmozdulásokban. Azt is említi, hogy felheccelték a diákokat és a zsidók ellen próbáltak fellépni, de az iskolaigazgató elkapta őket és lebeszélte erről a fiatalokat. Pár oldalon olvasható az a tragikus eset is, mely a kanizsai ünnepi gyűlésen történt. Az egyik mozsár felrobbant és halálra sebzett egy fiatalembert. Aztán említést tesz a októberi kanizsai felkelésről, amikor kiverték a városból a horvátokat. 1849-ben ő is csatlakozott a honvédséghez, aztán Komáromba, Görgey seregébe került, akikkel Világosnál letette a fegyvert.

A kézirat személyes hangvételű, nem a nagyközönségnek, sokkal inkább a családtagoknak szól. Persze ennyi év távlatából talán maga Lendvay József sem bánná, hogy históriása lett a kornak.

A Lendvay-féle kéziratról először 1990-ben Mészáros István oktatástörténész, neveléstörténész által kiadott publikációban lehetett olvasni. Annak idején az Országos Piarista Levéltárban jutott hozzá a kézirat másolathoz és ebből adott közre bizonyos részleteket. Erre figyelt fel Molnár András, a megyei levéltár igazgatója, ő akkoriban az 1848-as zalai emlékeket kutatta és tervbe vette, hogy megpróbálja kinyomozni, létezik-e még az eredeti kézirat. 

Tavaly augusztusban aztán a Levéltáros Egyesület vándorgyűlésén Koltai András, a Piarista Levéltár vezetője is hallott a nyomozásról, s felajánlotta segítségét. Ugyan Molnár András Batthyányi Lajos gróf reformkori munkásságát kutatta, de ha már ott járt, megkérdezte, hogy vannak-e egyéb zalai vonatkozású emlékek a Piarista Levéltárban. Keresték, kutatták az eredeti kéziratot, ám végül csak egy másolat került elő Lendvay József naplójából. Voltaképpen úgy áll a helyzet, hogy ez az átirat az egyetlen létező példány. Az eredeti hollétére azóta sem derült fény. Lehet, hogy egy másik padláson porosodik...

Szerzők: Pásztor András, Horváth Viktória