Szálinger Balázs: Hajt a kíváncsiság, próbálom törni az utat

E díjat 1996 óta adják át, eleinte évente két, az utóbbi időben három elismert alkotó kaphatta-kaphatja meg. A több mint két és fél évtized névsora igazán impozáns, már a kezdettel is magasra tették a mércét az elismerést odaítélők, hiszen akkor Parti Nagy Lajos és Tandori Dezső vehette át a Kossuth-díj „előszobájának” tekinthető kitüntetést.

– Először az ember pletykaként hall lehetséges díjazottakról, így volt ez az esetemben is. Aztán jön a hír a felterjesztésről, annak elfogadásáról, s végül megérkezik a hivatalos értesítés. No, ekkor már elhiszi az ember – bocsátja előre Szálinger Balázs az elmúlt néhány hét rövid krónikáját.

– Hogy mi tart a pályán? – ismétli a kérdést Szálinger Balázs. – Az, hogy még mindig kíváncsi vagyok: mit lehetne újat, jobbat, mást írni? Nemcsak vonszolódom saját életem után, kergetve impressziókat, hanem tényleg hajt a kíváncsiság; próbálom törni az utat, folyamatosan megújulni, váltani. Az volna a legjobb, ha nem nagyon hasonlítana egymásra két egymást követő kötetem. Vannak ilyen alkotói életpályák akár a popzenében, a filmben, az irodalomban, s ezek a művészek számomra példaképek. Mindig valami mást kell kitalálni, és azt persze összhangba hozni az életemmel, ami időről időre azért hoz fordulatokat. Ezeket tulajdonképpen költőként is követem.

A Magyarország Babérkoszorúja díjjal elismert irodalmár költőnek tartja magát, s nem is kedveli, ha rendezvényeken mindenféle titulusokat aggatnak rá – csak néhány példa a gyakran elhangzók közül: író, kritikus, műfordító, szerkesztő. 

– árnyalja sommás önmeghatározását Szálinger Balázs, aki a Hévíz folyóiratnál töltött korszakát a legszebb évei között tartja számon.

– Izgalmas volt fiatalok verseit olvasni, picit terelgetni őket és látni az első lépéseiket. Hihetetlenül nagy dolog, hogy itthonról kaptam ilyen bizalmat, és sikerült ezt a folyóiratot a legnagyobbak közé pozícionálni. Ez persze mindannyiunk érdeme, közös siker. A Hévíz folyóiratot ugyan a Covid majdnem végleg „agyonnyomta”, de egészen heroikus, ahogyan most Fehér Renátó és Vajna Ádám éltetik, s a város vezetőinek érdemei is elvitathatatlanok: elképesztő, és kicsit sem logikus, áldozatos összefogás révén megmaradt a lap, s még mindig ott van a legismertebb folyóiratok között. Ebben sok ember akarata, munkája benne van – az alapítóké vagy éppen elődömé, Szántó Endréé, a tördelőé, a borítótervezőé, vagy azoké, akik a városházáról segítik a lapot. Nagyon nagy dolog egynek lenni közülük.

A most kapott rangos elismerésről – s persze a korábbiakról is – Szálinger Balázs azt mondja: „nem szoktam ezeket otthon kitenni, mert még a gyerek lerúgná a labdával”… Biztonságos helyen, egy vitrinben sorakoznak, egymásra fektetve. A költő elve ezen a téren az, „nem plakátolom ki magammal a lakást, mert szeretnék itt élni, és szeretném elviselni magamat”.

Az irodalmár legutóbbi verseskötete két éve jelent meg, magánkiadásban. Azóta napvilágot látott egy válogatás, mondhatni: besztof, amely után „kötelező egy kicsit mást csinálni, új utat keresni”.

– Az életemben oda érkeztem, hogy eljött az újratervezés ideje – fogalmaz a babérkoszorús költő. – Ha eddig nem lett volna számomra feltűnő, akkor a mostani díj szinte az arcomba üvöltötte ezt. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogok írni, kicsit félek is ettől, de azt hiszem, ez természetes. Egyben azonban biztos vagyok, s ez mostanában lett egyértelmű: ugyan elmehetek valahová hetekre, akár egy egész hónapra inspirálódni, új élményeket gyűjteni, de Keszthelyen jól érzem magam az életemben, s innen már nem megyek sehova. Itthon vagyok, és örülök, hogy ezt a díjat már ide hozhattam haza.