A nagykanizsai származású Zádori Mária a Nemzet Művésze lett

– Meglepetésként ért, hogy a nevem egyáltalán felmerült egy ilyen megtisztelő cím elnyeréséhez – fogalmazott Zádori Mária. – Azt gondoltam, annál nagyobb megtiszteltetés nem érhet, mint amikor még 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia zeneművészeti tagozatának vezetője, Dubrovay László felhívott és közölte, hogy szeretettel hívnak és beszavaztak a tagok közé. Nagy örömmel töltött el az általam nagyra becsült zeneszerzők, karmesterek és hangszeres művészek közé bekerülni egyetlen énekesként. A Nemzet Művésze kitüntetés eléggé nagy súllyal nehezedik rám. Ugyanakkor földöntúli örömmel tölt el, hogy egy zalai kisváros zeneiskolájából egyszerű, komoly zenét nem igazán ismerő családból elindulva milyen magasra repített a gondviselés és a kedves kollégák titkos szavazata. A címben benne van a nemzet szó, amely számomra egy közösséghez, egyetlen országhoz tartozást jelent. Még gondolat formában sem merült fel bennem, hogy a nagyobb karrier reményében máshol keressek boldogulást: nem véletlenül születtem pont ide. Feladatom a magyar kultúra és ezzel együtt az egyetemes kultúra gazdagítása volt.

Zádori Mária 1956-ban kezdte a zongoratanulmányait a nagykanizsai zeneiskolában Gárdonyi Józsefnénél. A legnagyobb útravalót pályájához a mindenki által szeretett énektanárnőtől, Ivánkovits Ferencnétől kapta. Sajnos, korai halála miatt csak 10 évig dolgozhattak együtt, de olyan alapokat kapott, amelyre építkezhetett a két év híján 50 év alatt, amit a pályán eltöltött. Az 1965-ös KI-MIT-TUD? győzelem, – amelyhez nagyban hozzájárult a város szavazatainak száma – után bizonyossá vált, hogy az életútja nem a vegyészet, hanem a zenei pálya felé viszi. Ha Nagykanizsán jár mindig elsétál a zeneiskolához, ahol az indíttatást kapta és a volt vegyipari technikumhoz, (Piarista-gimnázium) ahol érettségizett.

– A Rádiókórus tagjaként 1970-1986-ig számítottak a munkámra – folytatta. – Id. Sapszon Ferenc vezette, a gregorián énekléstől az opera-operetten át a kortárs szerzőkig minden zenei műfajban otthon voltunk. Olyan dolgokat tanultam meg, amelyek végig segítették a pályámat. Ilyen volt: a pontosság, az állóképesség (napi akár 6-8 órai éneklés), a művek perfekt tudása, a felvételt jelző piros lámpa kigyulladására maximális koncentráció, a kollégák megbecsülése és persze a közösségi munka. Ezután a Nemzeti Filharmónia szólistája lettem. Életem harmadik sorsdöntő találkozásának az Ars Renata (újjászülető művészet) együttessel és művészeti vezetőjével, Virágh Lászlóval való megismerkedésemet tekintem. Javaslatára fordultam a régi zene felé. A szóló- énekegyüttessel több száz és ezer koncertet adtunk itthon és külföldön, európai reneszánsz és kora barokk művekből, különös tekintettel a régi magyar zenére. A Nemzet Művésze díj laudációjában is elhangzott: ...„ a reneszánsz és barokk művek autentikus előadásáért, valamint a régi magyar muzsika ápolásáért és megismertetéséért.....” Negyven éve, 1981-ben csatlakoztam a Capella Savaria hangszeres együtteshez, akikkel mintegy 20 évig muzsikáltunk együtt. Ezek a termékeny évek hozták a több, mint 50 lemezfelvételt (ebből négy elnyerte az Év hanglemeze díjat) és a külföldi ismertséget. Például a Diapason című francia klasszikus zenei hanglemez magazin minden idők legjobb tíz Vivaldi felvétele közé választotta a Juditha Triumphans című felvételünket. Szerencsésnek mondhatom magam mert, az utánunk következő negyedik generációval is számos koncertet és felvételt készíthettem. Hogy mit jelent az éneklés? Lelki szükségletet és kommunikációt. Így teremtettem a legkönnyebben kapcsolatot az emberekkel. A zene mindenki lelkében érzelmeket indít el, legyen az öröm, vagy bánat. Nagy adománya az életemnek, hogy a munkásságom alatt sok barátot szereztem.

Zádori Mária a koronavírus-járványról is beszélt. Elmondta: szakmailag nem rendítette meg, hiszen 70 éves korában úgy határozott: itt a vége, egyszer be kell fejezni, különösen egy lírai szoprán esetében. Egy-két évig ugyan még fájdalmasan érintette, amikor azokat a műveket hallgatta, amelyeket ő is énekelt, de ettől már elvonatkoztatott.

– Ez az időszak számvetésre ad lehetőséget, rendezni a kottatárat, segíteni a fiatalokat – vélekedett. – Tudomásul vettem, hogy lezárult egy korszak. Élvezem a nagy szabadságot, már nem függök a hangi állapotomtól, amely addig meghatározta az életemet. Olvasok, szeretek színházba járni, sok koncertet hallgathatok, amire nem volt elég időm, és ismerkedem az ifjú generációval. Tevékenyen részt veszek az unokáim életében, ez a lányomnak is nagy segítséget jelent. Minden hónapban összeül a zeneművészeti tagozat, megvitatjuk az aktuális problémákat, igyekszünk idős tanárokat segíteni, következő évi koncertműsorokat állítunk össze, valamint ösztöndíjakat bírálunk el. Ez a munka fenntartja kapcsolatomat a szakmával.

Ettől függetlenül kicsit borúsan látja a jövőt az értékrendi válság miatt, amely sajnos világjelenség. Ez a kor már nem mindig szól a művészről, sokkal inkább a szponzorokról. Egy hét alatt „sztárt” kreálnak bárkiből és nem biztos, hogy a legjobb kerül az első helyre. Hozzáfűzte: arra intené a fiatalokat, hogy a villámkarrierek ne tévesszék meg őket, mert ahhoz, hogy valaki 50 évig megmaradhasson a művészi pályán, szorgalom, sok tanulás, lemondás és főleg hatalmas alázat kell. Nagy boldogság, hogy ez a zene iránti alázatom más lelkében visszhangra talált.