Márai Sándor munkássága előtt tiszteleg az egerszegi származású Miklosovits László albuma

Bő harminc éve kezdett bele abba a grafika-sorozatba, ami vélhetően mostanra lett teljessé. Hommage á Márai Sándor 1900–2020 címmel mutatták be albumát több városban, s a közelmúltban szülőföldjének közönsége ugyancsak találkozhatott vele a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban, az 92. Ünnepi könyvhét nyitórendezvényén.

Az utóbbi években kevés figyelem fordult a Márai-művek felé, Miklosovits László azonban újra fókuszba helyezte azt a szerzőt, aki számára mindig iránymutatást adott egész életében. Hangsúlyozza, hogy nem a könyveket illusztrálta, csupán azok olvasása ihlette őt a mostani albumban látható grafikák létrejöttéhez.

– Az első rész amolyan könyvtervezési játék volt – avat be a részletekbe a grafikusművész, akivel a bemutató előtt egy nappal beszélgettünk Zalaegerszegen. – A másik oldalon a barátaimnak a gondolatai olvashatók, akik nemcsak szeretik, hanem mélyen megértik őt. Többek között Faludy György, Szörényi László, Fried István, Mészáros Tibor, Valachi Anna, valamint lengyel fordítói írtak a könyvbe. Az album második részében történeti visszatekintés olvasható, dokumentációk és reakciók az első Márai-kiállításoktól napjainkig. A kötet megjelenését az Albertirsai Önkormányzat, a kassai ROVÁS Egyesület és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.

– Barátaim nevetve jegyezték meg, hogy végighordozom Márait, mint a véres kardot. Igen, lehet, hogy fogadatlan prókátor vagyok, ez számomra megtisztelő és önként vállalt feladat. Érdekes momentum, hogy éppen Márai szülővárosában, Kassán volt egy kiállításom, mégpedig Arany Jánosról. A rendszerváltás után akárhányszor Kassán vagy Erdélyben jártam, érezhető volt az emberek indentitástudata, remélem, hogy a kiállításaimmal némileg én is hozzájárultam ehhez. Nagy ereje van annak, hogy egymásnak üzenünk a képek által, erősíti azt az érzést, hogy legyünk mindig büszkék magyarságunkra.

– Mondhatjuk, hogy szinte szimbiózisban él az irodalommal. Hogy kezdődött a pályafutása?

– Tizenhét évesen árva lettem, csupán 500 forint volt az örökségem, a lakást el kellett hagynom. Ebből a pénzből vonatjegyet vettem, és a hónom alatt a rajzaimmal Budapestre utaztam. Éppen az ünnepi könyvhét rendezvényei voltak, Hegedűs Géza bácsi dedikált. Leültem hozzá, elmeséltem, mit olvastam tőle. Azzal búcsúztam, hogy egyszer majd Géza bácsi könyvét illusztrálom. A kijelentés egyébként tíz év múlva valóra vált. Pestre érkezésemkor ott álltam a Népszabadság székháza előtt, hatalmas felirat rajta „Magyar ifjúság”. Úgy gondoltam, ez mégiscsak nekem szól, így beléptem, a szerkesztőségbe, kiborítottam a rajzaimat. Aranyosak voltak, mondták, lehoznak néhányat belőle, ám javasolták, hogy menjek át inkább az Élet és Irodalomhoz, Nagy Lászlót keressem. A költő számomra olyan volt, mint a félisten. Beszédemből felismert, hogy zalai vagy somogyi vagyok. Mondhatjuk úgy is, hogy szinte „kézről kézre adtak”, hetekig az irodalmároknál aludtam és ettem, Ágh Istvánnál, Lázár Ervinnél, Kertész Ákosnál. Ez meghatározta a sorsomat, jóllehet a feladatok vállalásakor a szamárlétrát végig kellett járnom: dolgoztam a Delfin és az Európa Zsebkönyvek sorozatban, a Magvető kiadónál. 1982-től a Nimród vadászati folyóirat munkatársa voltam.

– A barátai elmondták a véleményüket, most én kérdezem, hogy mit jelent önnek Márai?

– A rendszerváltás előtt olvastam Déri Tibor Napok hordaléka című, saját gondolatait publikáló jegyzeteit, ami nagyon tetszett. Amikor a Rakéta újságnak dolgoztam, akkor felfedeztem a Naplókat, a Márai műveket. Több évtizede végigkísér, és mindig mond újat. A végső konklúzió talán az lehet, hogy akár emberileg, akár politikailag nézem, számomra mindig korrekt a mondanivalója. Apa nélkül nőttem fel, így biztosan nem véletlen, hogy fogódzkodót találtam ezekben a nagy irodalmi alakokban. Gyerekkorom óta Arany János vezetett, Márai Sándor később jött a képbe, amikor már bonyolultabb lett a világ. Csak azt vettem észre, hogy jöhetnek-mehetnek a különböző politikai és társadalmi változások, Márai olyan, mint a végtelen csend a forgószél közepében. Néha falnak megyek, amikor mindenféle meggondolás nélkül idézgetik őt, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy Márai mikor, hol és hogyan szólal meg. A másik rendkívül fontos dolog, hogy megtartja azt az emberi mértéket, amivel én azonosulni tudok. Ezért nem tartozom sehova, ódzkodok a szélsőségektől. Amikor 2010-ben a Római Magyar Akadémián volt kiállításom, bebarangoltam a várost, Márai szemével próbáltam felfedezni a látnivalókat. Ésszel valahogy felfogtam, hogy miért imádta Marcus Aureliust, a császár és filozófus lovasszobrát látva, a helyszínen olyan érzelmi állapotba kerültem, ami leírhatatlan. S akkor eszembe jutott az idézet: „Nem kell aggódni, minden a helyére kerül! Akkor lesz vége a világnak, amikor Marcus Aurelius szobra teljesen bearanyozódik”. Igaza volt, a látvány mellbe vágott.

– Hogy látja, ma is átmegy ez a üzenet?

– Szerintem minden emberben ott az igény, ami Márai ideálja. Egy olyan polgári (és itt tényleg nem politikai színezettel) életre vágyunk, ahol teszem a dolgom, megtartom a normális emberi értékeket a (gyereknevelésben, munkában, kikapcsolódásban), és igyekszem minden körülmények közt embernek maradni. Végül engedtessék meg, hogy közbeszúrjam, nagyon izgatottam érkeztem a vonattal, vártam a régi gyerekkori emlékeket, s bár a vonat már nem arra jár, de mégis dobogó szívvel érkeztem Zalaegerszegre. Albertirsán élek, ahol befogadtak, de mégiscsak, ennyi év után hazajöttem… – mondta elérzékenyülve Miklosovits László.