Csendesen lázadó művész a pákai születésű Horváth László

A pákai születésű művész idén februárban töltötte be 70. életévét. Jó alkalom, hogy visszatekintsünk, összegezzünk. Amióta csak ismerem – és van már bő két évtizede annak –, Horváth László mindig a háttérben, csendesen húzódott meg a kulturális rendezvényeken, kiállítások megnyitóján. Nem kenyere a bő- vagy felesleges beszéd, szólnak helyette azok a művek, amiket szépen fokozatosan, lassan lerakott képletesen az asztalra. A grafikái, festményei mellett az érmek is elférnek az íróasztalon és polcokon. Ám a művész jóval monumentálisabb gondolatokkal, késztetéssel kezdte pályáját. Köztéri alkotásai – amíg az idő bele nem mélyeszti a fogait – mementóként emelkednek és szólítják meg az utókort. A kertes ház emeleti, műteremnek használatos szobájában társalgunk. Elsőként egy albumot vesz elő.

– Fontos számomra, hogy a nemzetközi MADI mozgalom, művészcsoport tagja lehetek. A MADI egy kortárs absztrakt, geometrikus művészeti irányzat, amit az uruguayi Carmelo Ardern Quin alapított 1946-ban. A Nemzetközi Mobil MADI Múzeum Közép-Európa legnagyobb MADI gyűjteménye, Dárdai Zsuzsa és Szaxon-Száz János 1995-ben hozta létre. A gyűjtemény sokáig Győrben volt, Vác 2014-ben fogadta be. Nemcsak itt szerepelnek munkáim, hanem többek között Brazíliában, Olaszországban, Franciaországban. Bevallom, megdobban a szívem, amikor a nagy modern géniuszok, Kandinszkij, Kassák, Vasarely művei mellett láthatók az enyémek is. Ezzel az irányzattal kezdődött a pályám. Fiatalkoromban megismerkedtem egy progresszív csoporttal a 80-as évek elején, nagyban hatott rám a gondolkodásuk, ezért ezt az utat választottam. Jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára, de nem vettek fel, így a csoporthoz csatlakoztam. Akkoriban így tiltakoztunk az Aczél-féle kultúrpolitika ellen. Lehet, nehéz elképzelni, de csendesen lázadó típus vagyok. Az én eszközöm az acél- és vaskompozíciók készítése volt először. Pilinszky után szabadon, számomra a művészet azt jelenti, hogy áttörni a tényeket és eljutni a valóságig.

– Mire irányult a figyelme az elmúlt évtizedekben?

– Engem általában az élet, a halál, az elmúlás érdekelt. Az élettel járó kontrasztok, feszültségek, ezeket szeretném felvillantani. A nagy méretű fémtárgyakkal indultam, aztán egy idő után a konstruktivizmus szépen átalakult, elkopott. Mindig szerettem újítani, kitekinteni. A művészet lényege az állandó keresés utáni vágy, az állandóan úton levés. Persze gyakorlati oka is volt annak, hogy festeni és rajzolni kezdtem, az életkörülmények. Nem volt elég terem a monumentális munkákhoz, így választottam más alapanyagot, a köztéri szobrászat éremkészítéssé szelídült. Ritkán dolgozom felkérésre, általában a saját ötleteim válnak valóra. Fiatalon sokat jártam a világot, ma ezekből az élményekből táplálkozom és természetesen a mindennapok rezgéseiből. Istenfélő ember vagyok. Hiszem, hogy mindenki kapott valamilyen képességet a Teremtőtől, ezt kell használni. Mindenki bölcsen kell, hogy sáfárkodjon az adottságaival. Alkotni leginkább csendben lehet, amikor az ember a gondolataiba mélyed. Szemlélődő típus vagyok, a szemlélődés nálam maga az Isten felé fordulás. Nemrég olvastam egy 16. századi angol papköltő sorait: „Aki ablakba néz, annak feltűnik egy tükörkép. De aki távolabbra lát, annak feltűnik egy más világ.” Ne a felszínt kapargassuk, hanem ássuk ki a mélyre temetett érzéseket, gondolatokat. Én ezt keresem, ennek lényegét szeretném megfogni.

– Milyen sorozattal nyerte el a minisztériumi díjat?

– A szakmai zsűri díjazta A jövő romjai című éremsorozatomat, amit számítógép-­alkatrészekből készítettem. A mondanivalója a mulandóság. Ezek a materiális dolgok egyszer az enyészeté lesznek. Létünk ebben a földi világban az örökkévalósághoz képest csupán röpke pillanatnak tűnik. Ez a rövid megtett út a lényeg, s az, hogy honnan jöttünk, merre tartunk.

Horváth László mutat néhány festményt, valószínűleg láthatóak lesznek az októberi tárlaton. Az asztalon félig készen a Karmester című vegyes technikájú, kis méretű szobor és egy Dalí-ihletésű kis­plasztika. Végül megtudjuk, az életművet összegző válogatáson helyet kapnak fia, Horváth László Adrián új munkái is. A művész örül, hogy újra együtt mutatkozhat be vele, több mint tíz éve az Apáczai Művelődési Központban láthatta közös tárlatukat a közönség.