Amit nem tud Zaláról, az nincs – Portré a Pro Urbe-díjas Kiss Gáborról

Nem tudom, van-e nagyobb büszkeségre, egyben elérzékenyülésre okot adó momentum az életben, mint az, amikor a felnőtt gyerek méltatja ország-világ előtt az édesapja szakmai életét, teljesítményét a magas rangú városi elismerés alkalmából.

Kiss Gáborral, a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár igazgatójával ez történt. Legidősebb fia, Ádám így szólt a Zalaegerszeg várostól kapott Pro Urbe-díj kapcsán: „Gyerekként csak a végtelen munkát láttuk. Később megértettük, hogy mit csinál, kulturális háború, de nem a szuper infantilis, politikai típus, hanem az igazi, szent küzdelem a kultúráért.”

– Ádám jól ír, ő is afféle kulturális vállalkozó – mondja Kiss Gábor, amikor a díj kapcsán a már reggel 8 órakor 30 fokra melegedett irodájában beszélgetünk. Légkondi? – kérdezem. „A közösségi terekben van, az volt fontosabb…” Ha többet nem is írnék, ebből a válaszból is kiderülne, milyen ethosz lakik benne igazgatóként, vezetőként, egyszerűen emberként. (A hiteles krónikához tartozik: e hét keddjén a titkárságra is beszerelték a klímát, a hűvös fuvallat nyitott ajtónál immár az igazgatói szobáig is elér.)

Mielőtt a könyvtároslét elvarázsolt erdejébe mélyebben belegyalogolnánk, vegyük előre a családi statisztikát. Feleségével, Béres Katalin történész-muzeológussal (egyetemi szerelem) négy gyereket neveltek fel. Ádám után Marci (fővárosi közgazdász, az eddig egy szem unoka biztosítója) jött, majd a zenész Benedek és végül a jelenleg Németországban alternatív pedagógiával (Gordon-módszer) foglalkozó Anna.

– Házaspár, tele tudományos, szakmai tervvel, ambícióval, meg ennyi gyerekkel… Kinek volt ideje mosogatni?

– Öt testvérem van, a házimunka nem adja fel a leckét – és ehhez vegye hozzá a kedves olvasó, hogy Kiss Gábor két birtokot is gondoz, egyet Zalában, Boncodföldén, a másikat szülőhelyén, Zamárdiban, s bár nem tör szőlészeti-borászati babé­rokra, meg lehet inni a borát, és nem csak egyszer. Arról nem is beszélve, milyen jólesik néha a fejszével jó nagyokat odasózni…, amikor vége egy pókerarccal végigvitt tárgyalásos-egyeztetős napnak.

Keresem, honnan a kettősség, ami jellemzi: tisztelet minden teljesítmény iránt, legyen szellemi vagy kétkezi, és az aszketizmusig magasra tett léc, ha a saját munkájáról van szó.

– A családom egyik ágon paraszti, a másikon iparos, Csallóköz és Dunántúl találkozott bennük. A nagyapám sokat olvasott, apám továbbtaníttatásáért mégis a tanító lobbizott nála. Anyámmal színjátszó körben ismerték meg egymást. Tisztelték a tudást, rengeteg könyv volt a lakásban, ami azt üzente, az olvasás nem hiábavaló dolog. Nem is jártam könyvtárba, annyi olvasnivalót találtam otthon.

A hatvanas-hetvenes években lódult meg a hazai könyvkiadás, faltuk az ifjúsági és ismeretterjesztő köteteket, regényeket. Szerintem az utánunk jövő generációknál mi sokkal többet olvastunk, igaz, a televíziózás épphogy elindult.

A középiskolai éveiben Székesfehérváron találjuk a megyei könyvtár vezetőjét. Ugyan erős­áramú szakközépiskola gimnáziumi fakultással, a közismereti tantárgyakat tanító tanárok mindkét irányon ugyanazok.

– A polgári hagyományokat őrző város inspirálóan szolgálta a szabad szellemet; színház, múzeum, irodalmi színpad, zene, irodalmi, történelmi vetélkedők, elgondolható, hogy a magamfajta érdeklődésű tinédzser lubickolt ebben a közegben.

Osztályfőnöke, Szopori Nagy Lajos lett nagyon fontos ember az életében, aki finnből fordított, 1975-től a Könyvtártudományi és Módszertani Központban dolgozott, szerkesztette a Könyv-Könyvtár-Könyvtáros szaklapot.

– Itt dőlt el a könyvtárosság?

– Minden valószínűség szerint igen…

De előbb még játszott az irodalmi színpad előadásaiban, például az Elektrában, Petőfi Apostolában. Kalevala-gyűrűt nyertek a finn költészetről szóló műsorral. A történelem érdekelte, de az egyetemi felvételi biztonságosabbnak látszott a könyvtár szak párosítással. Elsőre nem sikerült, másodszorra már nem hagyott kétséget se a felvételi bizottságban, se saját magában. A kettő között a szakmában dolgozott, villanyt szerelt. „Pár egyszerűbb dolgot még ma is meg tudok oldani.”

És akkor Budapest, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara, pezsgő budaörsi kollégiumi élettel. (Évekig volt diákvezetője a bölcsészkollégiumnak.) Nemrég kért tőle az egyetem visszaemlékezést az ott töltött évekről: „Könyvtároshallgató voltam… Emlékeim az 1977–1982 közötti könyvtárosképzésről” címmel állít emléket a tanárainak, társainak. Nehéz lenne felsorolni a sok mai hírességet a politikai, kulturális, tudományos életből, akikkel együtt élte az egyetemi éveket. Itt tanulta meg mások véleményének a tiszteletét, akkor is, ha nem értett egyet vele. Van közvetlen tapasztalata az állambiztonsági szolgálat akkori, őket érintő „munkájáról” is.

Zalaegerszegen egy könyvtáros tanszéki kirándulás alkalmával járt először, majd egy hónapnyi gyakorlatot töltött a zalai megyeszékhelyen.

– Pesten a Váci utcában találkoztam Németh László megyei könyvtárigazgatóval, ott hívott, jöjjek hozzájuk dolgozni.

Bár Pesten is kapott ajánlatokat, minket választott.

Tanári diplomáját középiskolai kollégiumi nevelőtanárként kamatoztatta, aminek nagy előnye volt, hogy ott lakhatott.

– Harminckilenc éve vagyok göcseji lakos, hiszen a zalaegerszegi Kertváros már oda tartozik, mi pedig ott lakunk.

Fogadott haza?, használok indokoltnak látszó nagy szavakat, pedig tudom, hogy a pátosz elég messze áll tőle. A Hely története a tényeken, a történeteken, az embereken, és nem a rárakódott, széttartó, diffúz érzelmeken keresztül érdekli.

A közel negyven év miatt van az, hogy mindent tud Zaláról? Ez a dolga, ez az érdeklődése, ez a szenvedélye, ilyen egyszerű. Nem csoda, hogy őt hívják, ha kötetet kell bemutatni, őt keresik, ha beszédet kell írni, őt választják, ha kulturális alapítványokat kell létrehozni, rá gondolnak, ha zalai hagyatékokat kell őrizni, feldolgozni. Konkrétabban: a levéltári és a mú­zeumi kiadványokat legtöbbször ő mutatja be a nagyközönségnek, a zalai történeti konferenciákat jó néhány alkalommal moderálja, zalaegerszegi kulturális közalapítványok tagja, elnöke. Irodalomtörténeti, lokálpatrióta klubot, könyvbemutatókat fogad be a megyei könyvtár.

A megyei könyvtárat 1992 óta vezeti. Ami persze rég nem azt jelenti, hogy a könyvtáros ül a könyvek között, s várja az olvasót. A megyei hálózat működtetése, fenntartása az elmúlt 30 évben számtalan jogszabályi kitettséget, bizonytalanságot élt meg. Hogy még ma is van szinte minden zalai kisközségben kölcsönzés, illetve hívogató hely, ahova várják a kultúrafogyasztókat, az egészen biztosan nem független Kiss Gábor szívósságától, diplomáciai, stratégiai és taktikai képességeitől. Az épületen közben három rekonstrukció zajlott le, s bár villanyt nem kellett szerelnie, a vezénylés őrá várt. Ma a városi könyvtárakkal „föderalisztikus” viszonyban vannak, megtartva az intézmények egyedi sajátosságait.

A megyei könyvtár 246 településen van jelen, a 2013 óta stabil jogszabályi keretek között működő szolgáltató ellátás megszervezése országos mintául szolgál. A helytörténeti adatbázis, a Nádas Péter-gyűjtemény, a Keresztury család hagyatéka, a Zrínyi-emlékek gyűjtése, a ­Deák-kultusz fenntartása, a könyvtári kiadású könyvek megjelentetése nem menne a kollégái, munkatársai nélkül, teszi ki Kiss Gábor a hangsúlyt, amit azonnal kiterjeszt a Pro Urbe-díjra is. (A város a könyvtári kollektívának is megítélte már a díjat.)

– Ebbe a megyei, városi önkormányzat régebbi és mai elnökeit, képviselőit, a polgármestereket, iskolai vezetőket, tisztségviselőket is szeretném beleérteni, hiszen együttműködésük a siker záloga. Zalának különösen jó a kohéziós ereje, erős az összetartozás érzet, amihez véleményem szerint a Zalai Hírlap is hozzáteszi a magáét.

– Izgalmas nemzedék az önöké, a zalai közművelődés a ­80-as években egyívású generációt kapott a csapatukban…

– Ezért is lehet jó eredményeket elérni, mert azonos prio­ritásokkal bírunk, s a döntéshozókban is partnerre találunk. Bennem is örök élményként maradnak meg a nyolcvanas évek egerszegi, zalai értelmiségi kalandjai, az országos vetélkedők díjai, a tudományos ülések, kiadványok sorozatának elindítása. Az embernek jóleső dolga, hogy mindebben háttérmenedzserként részt vehet. Mi valóban nagyon együtt voltunk, együtt szilvesztereztünk, együtt nevelődtek a gyerekeink. Úgy látom, szépen alakul az új nemzedék is.

A krónikás örül, amikor a beszélgetés után érkezik az írásos üzenet, mert az azt jelenti, nyomot hagyott a diskurálás. Íme: „Azt azért írd bele, hogy nagyon szeretem ezt a zalai dombvidéket, Somogyhoz hasonlóan, de itt talán még több a rejtett apró kincs, régi kis templomok, tavak, erdők… megvan a sok évszázados, az Árpád-korig nyúló folytonosság, a hagyomány. Két évtizedig szerveztük a Zala megye az én hazám, illetve a Szép Zalában születtem rendezvénysorozatot, így minden zalai nótát, népszokást megtanultam, minden zalai étket-italt megkóstoltam.”