Dervalics Renáta a népviselet megújításán dolgozik

Renáta csinosan, rékliben érkezett a fotózásra. A próbababákon nagyon jól mutat a női és férfi együttes, táskájából pedig a kisebbeknek szánt ing is előkerül.

A ruhák igazgatása közben már hamar kiderül, hogy gyermekkorból hozott örökség, ügyesség az, ami most valósággá vált. Édesanyja mutatta meg neki a varrógép működését, a varrást autodidakta módon tanulta, fél éve foglalkozik komolyabban a ruhák tervezésével, kivitelezésével. Tudását nemsokára a Zala Megyei Népművészeti Egyesület parasztpolgári viseletvarró tanfolyamán bővítheti, az alapokat néhány éve Takács Zsuzsánna Király Zsiga-díjas népviselet-készítő népi iparművésztől tanulta.

– Emlékszem, húszéves voltam, amikor alkalmam nyílt belebújni egy somogyi női ünnepi viseletbe, s azonnal rabul ejtett – mondja Dervalics Renáta viseletkészítő. – Formatervező-művész vagyok, a soproni egyetemen végeztem, bútortervezés volt a szakirányom, az egyik szakmai gyakorlatra tulipános menyasszonyi ládát készítettem. Úgy érzem, annyira nem kanyarodtam el az eredeti végzettségemtől. Már akkor a népművészet foglalkoztatott. A kézzel készített tárgyaknak lelkük van, igyekszem minden szeretetemet és pozitív energiámat belevarrni a ruhákba. Úgy érzem, szakadék van az ipari és a kézműves, a régi és az új, a hagyományos és a modern világ között. A hitelesség érdekében igyekszem minél jobban megismerni a hagyományokat, csakis ez nyújthat jó kiindulási pontot. Úgy gondolom, a legegyszerűbb önkifejezési mód az öltözködés. Persze manapság az utcára nem vonulhatunk nagy szoknyában, kötényben, fejkendőben, ilyesmit inkább a hagyományőrző és néptánccsoportok kérnek. Már az is nagy szó, ha káprázatosan szép magyaros motívumokat hímez valaki a nadrágjára, kabátjára. Ez számomra azt jelzi, hogy igenis van igény a hagyományőrzésre. Az élet minden területén hordhatjuk a díszített darabokat vagy akár egy egész kollekciót. Azt tervezem, hogy a közeljövőben a paszománykészítést is megtanulom. Emellett szeretnék a zalai és hetési hímzésekre fókuszálni, így akár autentikus szabású ruhákat díszíteni a régi motívumokkal, vagy modern stílust követve újítani. Szerencsére az utóbbi években a népművészek nagyon sokat tettek azért, hogy újra megismerjük például a hetési mintákat. Gondolok itt többek között dr. Kerecsényi Edit gyűjtőmunkájára és az egyesület viseletmegújító törekvésére.

– Mit kérnek manapság leggyakrabban az emberek?

– Kétéves kisfiam van, talán nem véletlen, hogy gyerekruhákkal kezdtem, sok szülő kért a gyerekek részére hagyományos öltözetet. A kicsik nagyon szeretik azokat. Emellett a néptáncosok által kedvelt egyszerű szoknyákkal indítottam. Nekem tetszik az autentikus viselet. Célom, hogy konkrét tájegységre fókuszáljak, különösen Göcsejre és Hetésre. Az eredeti motívumkincsből merítve szeretném a saját ízlésemnek és az igényeknek megfelelően alakítani a kollekciókat. Az utóbbi időben egyébként főleg férfiingeket rendeltek, de például készítettem már esküvői ruhát is. A felnőtteknek konkrét elképzeléseik vannak, sokszor minden kreativitásomat mozgósítani kell. Az esküvői ruha azért tartogatott jócskán kihívásokat. Mivel a varrás nem szakmám, igyekszem mindent egyszerűen, komfortosan, letisztultan készíteni. Nem célom, hogy versenyre keljek egy hivatásos varrónővel. Úgy érzem, minél jobban beleásom magam ebbe a témába, észreveszem, hogy mennyi mindent kell még tanulni. Mindez azonban nagyon motivál engem. A munkámban egyébként Kassai Lajos gondolata ösztönöz még, aki azt mondta, hogy „nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek”. A modern világba kell belecsempésznünk a régit, ötvözni a kettőt. Számomra már az is örömet okoz, ha például egy kamasz lány kalocsai mintát hímez a táskájára vagy csak felfedezik a fiatalok a díszítéseket. Apránként kell elkezdeni, aztán egyre több helyen visszaköszön a magyar népi kincs jellegzetes formavilága. Nyolc-tíz évvel ezelőtt amolyan kíváncsiságként az utcán komplett autentikus viseletet hordtam. Jól éreztem magam benne. A művész szereti magára hívni a figyelmet, lehet, ez is közrejátszott ebben.

Egy idő után kicsit kényelmetlenné vált a sok furcsa tekintet, úgy látszik, az emberek ilyen nagy változásra nincsenek felkészülve, főleg itt, a városban. Ezért gondolom azt, hogy ami száz évvel ezelőtt még természetes volt, ma már nem az. Viszont a régire hasonlító, annak motívumát, szabását felhasználó visszafogott, elegáns kosztümöt, szoknyát, mellényt szerintem már nyugodtan felvehetjük.