A szerelem szép, a magyar nyelv csodaszép – Interjú Nádasdy Ádám költő, műfordító, nyelvész egyetemi tanárral

Nagyon erős mezőnyben lett az ez évi díjazott Nádasdy Ádám verseskötete, a „Jól láthatóan lógok itt” című. A kötetet méltató Széchenyi Ágnes irodalomtörténész szavai szerint kiérzik a versek hangulatából Kosztolányi, Ady, Arany és Nemes Nagy Ágnes is. Ami azonban legfontosabb üzenete a kötetnek: „élj úgy, ahogy akarsz, legyél bátor az életformád kiválasztásában”. Annál hitelesebb és vonzóbb ez az attitűd, hogy a szerző művész szülei révén olyan miliőben nőtt fel, melynek eszközeivel (maszkok, sminkek, festett dísz­letek – mondja az irodalomtörténész) – könnyedén élhetett volna, ha épp a köntörfalazás volna számára a stílus.

Skype-on beszélgetünk, Nádasdy Adám körül egy konzervatív dolgozószoba részlete látszik, íróasztal, könyvek, bár kissé megviselte a közelmúltban lezajlott betegség, szemlátomást erőteljes, jó kedélyű, mintha mi sem történt volna.

– Hogy érinti önt az Aegon Művészeti Díj, pláne az, hogy az ön kötete jelölt a Libri Irodalmi díjára is?

– Nagyon jól érint, büszke vagyok, jólesik, mert mind a kettő szakmai díj, olyanok szavaztak rám, akiknek szívügye az irodalom, ez az én szememben sokat számít.

– Nem zavaró, hogy profitorientált szféra a kiíró?

– Egyáltalán nem, támogatom ezt a tendenciát, hogy a szponzorok, a nagytőkések adnak ilyen célra pénzt, régen is így volt, Baumgarten, Hatvany Lajos, vagy Weiss Manfréd támogatott alkotókat.

Nádasdy Ádám az elmúlt hetekben karanténban dolgozott. Jól viselte, mondta, olyan a munkája, amit otthonról is lehet végezni, a számítógép előtt ülve. Most Pesten van, amúgy többet Londonban, az élettársa ott dolgozik orvosként.

– Ott is be volnék a négy fal közé zárva, de lényegében itt is, ott is interneten érintkezem a beszélgető partnereimmel, mint most magával is, vagy a megrendelőimmel, szóval nem olyan nagy változás ez. Könnyebb a helyzetünk ilyen munkát végzőként szemben azokkal, akik mondjuk gyárban dolgoznak, és nem tudnak bemenni a munkahelyükre. Szerencsére én fordítok, lektorálok, bírálatokat írok, dolgozatokat értékelek.

– Öt éve beszélgettünk, akkor még tanított az ELTE angol tanszékén.

– Nyugdíjba mentem 3 éve.

– Ez mennyiben változtatta meg az életét, hisz a hallgatói rajongtak magáért?

– Köszönöm, én is rajongtam a hallgatókért, általában kölcsönös ez a viszony, de lassan vissza kellett lépnem, 45 évi tanítás után elég volt, a fiatalabb kollégáknak átadtam a terepet. Egy fiatal kolléganő került oda, aki ráadásul orosz, ami azért szép, mert egy angol tanszéken egészséges, ha a világ különböző részéről érkeznek az emberek, hisz az angol nyelv is olyan, nemzetközi, nem is árt, ha olyan is van, hogy nem, vagy alig tud magyarul.

– Nincs is olyan kör ön körül, akiket mentorál?

– De igen, a tanszéken most dolgozó kollégákkal, akik azon a területen – hangtan – működnek, mint korábban én is, velük kooperálok, dolgozatot bírálok, vagy tankönyvfejezetet véleményezek. A mesterképzésben vagy a doktori iskolában tanulókkal félévente 2-3 alkalommal összejövünk, nagyon nehéz, régi szöveget együtt olvasunk, boncolgatunk angolul. Most Shakespeare hat szonettjét olvastuk el, amik gyalázatosan nehéz szövegek. Több magyar fordításuk is van, híres például a Szabó Lőrincé, ő az összeset lefordította, de más kérdés a költői szépségre törekvés, és más a miénk, a nyelvészeké. Bennünket nem az érdekel, hogy miért fáj a költőnek a szíve, hanem az, hogy melyik az alany, és az állítmány.

– Más-e angol állampolgár társaként Londonban élni, mint ideiglenesen kiruccanni?

– Nem mondhatom. Angoltanár vagyok, Angliát jól ismertem, sokszor voltam ott, most kicsit még jobban megismerem, de boldog vagyok, hogy jöhetek-mehetek, nem mint Rákosi, meg Kádár idején. Boldog vagyok, hogy a kártyámat bedugom a falba és pénz jön ki belőle – azt ugyan ne firtassuk, mennyi, mert pusztítóan rossz a valutakurzus – de mégis van, és mielőtt valahova bemegyek, nem kell az utcán tanulmányoznom az árlapot, azon szorongva, melyik a legolcsóbb kávé, hogy én azt rendeljem. Szóval érti, ember módjára lehet ott lenni, egy színházat meg tudunk spendírozni, pláne, hogy a társam ott dolgozik, ottani fizetést kap, ezért a helyzet nem olyan rossz. Sok újdonság nem derült ki számomra, azonban Brexit okán csalódtam az angolokban. Azt hiszem, némely haszonlesők az emberek legrosszabb érzelmeire játszva – idegengyűlölet, bezárkózáspártiság, nemzeti gőg – csekély többséggel, de többséget szereztek.

– Onnét nézve milyen ide gondolni?

– Nem mondhatom, hogy pozitív, hisz ott a hírekbe az kerül be, ami furcsa, kellemetlen, meghökkentő, nem pedig az, hogy fura kijelentések mellett irodalmi díjak osztogatása is zajlik ezen a vidéken is, meg a színházakban mennek darabok, a tömegközlekedés jó, van víz, villany és gáz, ezekről persze nem fog írni az újság.

– Életének e szakaszában érez-e sürgetettséget, halaszthatatlanságot témák iránt?

– Van ebben valami, nem sok van már hátra, az ember tudja, előbb-utóbb el kell menni. Talán a karanténnak egy furcsa előnye, hogy szortírozom a régi iratokat, dobálok ki sok mindent. Ez aztán érzelmes utazás, néz az ember, te jóisten, mi volt ez, ki volt ez?

– Van végérvényes mulasztása az életben?

– Igen, a nyelvészi, a tudósi pályának a háttérbe szorítása, a nagydoktorit soha nem szereztem meg. Ehelyett egy fél fordulatot tettem, féllábbal benne maradtam a nyelvészet világában, de a termésem, az igazából a műfordításban van. Verseket is írtam, igaz, de a nagy volumenű output az a műfordításokban van. Volt egy bölcs, öreg barátnőm, az egyik szerkesztőségben, aki feloldotta ezt a kis problémát, mert azt mondta: aki ilyen jól tud Shakespeare-t fordítani, annak ne fájjon a feje a nagydoktorija miatt. Olyan ez, mint mikor valaki tenorista akar lenni, és az is, de egyszer csak kiderül, hogy bariton hangja van, és az sokkal jobban is megy, minden erőfeszítés nélkül jön a szájából a hang, akkor mit kínlódjon a tenorral?

– Megtorpantotta a betegség?

– Nem mondhatom. Több mint egy éve zajlott, minden kellemetlen mellékhatással, kivont a forgalomból, de verseken járhat az ember gondolata ilyen helyzetben is, az nem kíván olyasfajta fegyelmezettséget, mint mondjuk Dante Isteni színjátékát fordítani. Díjazott kötetem tulajdonképpen a betegség ideje alatt született, felkavarta bennem az iszapot, a gondolatokat, és ilyenkor olyasmit is kimond az ember, amit talán máskor nem.

– Csak egy verséről gondoltam, biztos a betegség ihlette, nem a többségre. Kedvesnek és szépnek találtam az Esterházy parafrázist, Az igazi Márk-változatot.

– Ez egy prózai szöveg, de nem véletlenül szerepel a verseskötetben, mert nagyon lírai. Amikor már nem élt, feladatban kaptam ezt, egy emlékesten másik könyve volt a téma, (Semmi művészet). Amikor a kitelepítésben élő édesanyja – hol jól, hol rosszul viselkedett, szóval erre kellett utalni. Lényegében az én anyámról szól ez az írás, és az én szerelmemről, akit véletlenül Márknak hívnak, és így lett ez Az igazi Márk-változat, hisz annak az Esterházy műnek A Márk-változat a címe.

– Hogy véli, mi a legszebb az életben?

– Hát, a szerelem!

– Még?

– A tanítás.

– Még?

– Talán a magyar nyelv…igen, annyira csodálatos, és az is, hogy ide születhettünk, hogy használható, vannak, akik értik, mintha olyan helyen élnénk, ahol olyan növények nőnek, amilyenek sehol másutt…