Senki sem ártatlan – A Botrány kritika

Hollywood sorozatban gyártja a Metoo-ra reflektáló filmeket, ráadásul a közösségi médiában a csapból is e téma folyik. Ez önmagában nem lenne probléma, elvégre fontos, hogy a szexuális zaklatás felett ne lehessen szemet hunyni, ám a dolog mára inkább hat végletekig eltúlzott boszorkány­üldözésnek, mintsem tényleges konfliktuskezelésnek. Félő volt, hogy a Botrány is beleesik ebbe a kategóriába, holott egy roppant fontos darabról lenne szó. A megtörtént eset szerint a Fox News egyik riportere, Gretchen Carlson (Nicole Kidman) megelégelte főnöke tarthatatlan viselkedését és feljelentette zaklatásért. Az eset olyan lavinát indított el, mely kapcsán egyre többen merték kimondani, hogy a csatorna mogulja, Roger Alies (John Lithgow) miket művelt velük.

Az előzetes félelmeimet rögtön a pazar nyitányban megcáfolta Jay Roach rendező. Hasonló stílusban indít, mint anno A nagy dobás tette. Szépen fokozatosan építi fel a konfliktust, és legalább annyi időt szán a csatorna bemutatására, mint a tényleges botrány kivesézésére. Alapos képet fest a Fox hierarchiai rendszeréről, a bevett szokásokról, a műsorok mibenlétéről. Remek húzás, ahogy a néző is ennek a folyamatosan robogó médiagépezetnek a részévé válik, már-már elfeledkezve a háttérben zajló gyalázatos tettekről. Carlson mellett a másik két főhős Megyn Kelly (Charlize Theron) sztárbemondó, illetve egy fikciós karakter, a fiatal és törekvő Kayla Pospisil (Margot Robbie). Kelly szerepe egyértelműen hangsúlyosabb, elvégre hírességként nézők millióira hat befolyásolóan a hangja, ugyanakkor pillanatok alatt magára tudja haragítani a Fox konzervatív célközönségét. A fiktív alakra azért volt szükség a történetben, hogy egy konkrét személyben képesek legyenek megtestesíteni a jelenség hatásait. Roach kétségtelenül remek érzékkel járja körül a témát. Minden nézőpontot feltár és meghallgat, nem fröcsög vagy uszít, szimplán mesél. Nem általánosít, hogy minden fehér férfi disznó, még az ominózus eseteket is kifejezetten árnyaltan ábrázolja (noha egy piszok erős és kényelmetlen jelenetet azért látunk), ami rengeteget dobott az összképen. Sőt, a zárásra, bár kissé bátortalanul, de oda is szúr egy szép fricskát: elvégre ha az áldozatoknál pénzzel el lehet érni a hallgatást, mégis mi értelme az egész felhajtásnak? A szexuális zaklatás nem szabad, hogy anyagi kérdéssé váljon, ugyanis ha minden vallomás és károsult megvehető, az egész csak egy toxikus szélmalomharc, amiben a szájtépés megy mindkét félnél. Roach erre az üzenetre akár nagyobb hangsúlyt is helyezhetett volna, de így is becsülendő, hogy meg merte lépni.

A Botrány kétségtelenül fontos film, talán egy évvel ezelőtt még nagyobbat üthetett volna, ugyanakkor így is meglepően erőteljes élmény. A véleményközlés mellett objektíven is képes ábrázolni napjaink egyik legnagyobb problémakörét, és acsarkodás helyett minden fél nézőpontját figyelembe veszi. Kellett már egy olyan alkotás, amely nemcsak a fekete és fehér oldalát mutatja be a zaklatás viszontagságainak, hanem fel­tárja a dolgok mögött meglapuló apró részleteket. És ezekben az apró részletekben rejlik az igazi botrány.