Geológus? Teológus? – Ég és föld a különbség!

Saáry Éva ugyanis olajkutató geológusként megfordult a zalai olajmezőkön, majd 1956-os emigrációja után is kapcsolatban maradt a szakmával, valamint az olajipari múzeum munkatársaival és Tóth János igazgatóval.

Nyolcvanöt éves korában bekövetkezett, öt évvel ezelőtti haláláig többször ellátogatott Zalaegerszegre, ahol nemcsak az eredeti szakmájában elért eredmények, hanem a művészete okán is nagy megbecsültségben volt része.

Az íróként, költőként, festőként, fotográfusként is maradandót alkotó Saáry Éva hagyatékának egy részét lányai Zalaegerszegre juttatták, az irodalmi munkásságával összefüggő más dokumentumok megtalálhatók a fővárosi Petőfi Irodalmi Múzeumban és Kecskeméten, s számos tárgyi emlék maradt utolsó lakhelyén, a svájci Luganóban. is. (Saáry Éva festményeiből és irodalmi munkásságából 1994 óta minden évben rendez kiállítást az olajipari múzeum az ország valamely helységében. Így érthető még jobban Saáry Éva és a MOGIM szoros kapcsolata.)

Az olajipari múzeum szabadtéri kiállítóhelyének tárlathelyiségében szeptember 25-ig látogatható tárlat kurátora, Csiba Erika művészettörténész segítségével idézzük fel a törékeny, fiatal nőként az afrikai Gabonban is dolgozó (geológiai, olajkutatói munkát végzett) Saáry Éva életének, szakmai és művészi életművének állomásait. (Afrikában találkozott a Nobel-békedíjas Albert Schweitzerrel is.)

Az alkotó Balatonkenesén született 1929-ben, Luganóban halt meg 2014-ben. Orvos apa és fényképész anya gyermekeként már fiatalon érdeklődött a művészetek iránt, 1948–52 között festészetet tanult, valamint a fényképész szakiskolában szerzett mesterlevelet. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem geológia szakán 1952-ben szerzett diplomát, kutatóként helyezkedett el, majd 1956-ban disszidált. A forradalom idején lopva kellett fotóznia, a szabadságharcosok nem szerették, ha fényképezik őket. Jogos volt a félelem, mert később a fotók alapján tartóztattak le embereket. Mindezt Kubassek János történésznek mesélte el a hazai rendszerváltás után. Szintén ő jegyezte fel róla az anekdotát, ami ma is sok helyütt olvasható: „A menekülttáborban megkérdezték, mi a foglalkozása. Geológus – válaszolta. Teológus? – kérdezték. – Nem, nem. – Nem mindegy? Mi a különbség a geológia és a teológia között? – értetlenkedtek. – Ég és föld – hangzott Saáry Éva válasza.”

Saáry Éva a svájci Lausanne-ban, Párizsban, majd Afrikában, Gabonban tevékenykedett olajkutatóként. Az 1960-as évek elején Luganóban telepedett le, újságíróként, festő- és fotóművészként működött.

1959-től jelentek meg írásai nyugati magyar lapokban, 1992-től kezdődően hazai lapokban is publikált. Saját rajz- és fotóillusztrációival jelent meg több önálló kötete, de mások munkáit is illusztrálta. Tagja volt a Ticinói Magyar Egyesületnek (TME), a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körnek (SMIKK), valamint Luganói Tanulmányi Napok szervező-rendezője volt. Lakása a magyar emigránsok találkozóhelye lett, a nemzeti összetartozásért tett erőfeszítéséért magas állami kitüntetést kapott 1994-ben.

Képzőművészeti alkotásai 1965-től szerepelnek kiállításokon, tárlatain fotóit általában együtt szerepeltette festményeivel.

Fotográfusként – portrék és tájképek mellett – természeti alakzatokat, különös formákat rögzített legszívesebben. Festményein elvont természeti formákkal, szín- és formaritmusokkal szembesülhetünk, melyek nonfiguratív formái magukon viselik az újkonstruktivizmus és az op-art jegyeit.

Csiba Erika művészettörténész laudációjában felidézte, hogy Saáry Éva szülei hamar elváltak, a lányuk Budapestre került, sokat segített az édesanyjának a Böszörményi úton található fényképészboltjukban (erről a vitrinekben fénykép is látható). A geológiai tanulmányaival párhuzamosan Szimon Jenőnél festészetet tanult. Az egyetem után geológusként dolgozott Nagylengyelben. Afrikai munkája során is sokat fotózott, élményeiből könyvet írt Olajtornyok az egyenlítő alatt címmel. Második férjével, Joseph Larroude-el Luganóban pezsgő kulturális életet folytatott. Utazásairól saját fényképes képeslapokat küldött barátainak, egyébként is sok levelet írt, néhány borítékot kidekorált, ezekből is látható egy csokor az egerszegi kiállításon, mely az absztrakt tempera festményeket és fekete-fehér fotókat is bemutatja.

Vannak színes képei is, de a kurátor a fekete-fehéreket választotta, amik hétköznapi dolgokat örökítenek meg. Csiba Erika jelezte a„földhözragadt” geológia és művészet kettősségét: írásain, képein érezhető a racionalitás, de bennük van az érzések kifejezése is.