Drága szaloncukor, megértő kereskedő

Mint csóró nyugdíjas, karácsony előtt csak kevés szaloncukrot veszek, azt jól beosztjuk, s kitart vízkeresztig. Akkor aztán felkerekedem, körülnézek a boltokban, s ha már alaposan leárazták, beszerzem az utánpótlást. Persze, a legmenőbb fajtákat így sem engedhetjük meg magunknak, maradnak az olcsóbbak - amúgy a legócskább fajta a leggazdaságosabb: abból naponta egy szem is elég: már reggel megeszem, s egész nap rá sem bírok nézni a többire...

Az Aldiban járva egymás mellett ömlesztve két fajtát találtam: egy elfogadható árút és egy akciósan is túl drágát. Nem volt egyértelmű, melyik ár melyikhez tartozik, s ahelyett, hogy megkérdeztem volna, az egyszerűbb külleműt választottam, gondoltam, az az olcsóbb. Naná, hogy tévedtem. Pedig lehetett volna annyi eszem, hogy a jó minőség szaloncukorban sem igényli a túlzott cicomát. Csak fizetés után, a pénztártól távozva néztem végig a blokkot: miért is fizettem olyan sokat? Hát persze, hogy a drága szaloncukor miatt. Megkeményítettem a szívemet és szégyenkezve visszatoltam a szekeremet az üzletbe. Elmondtam a bánatomat az árut pakoló fiatalembernek. Ő szólt egy szimpatikus kolléganőjének, aki azonnal közölte, hogy természetesen visszaveszik a nem kívánt árut. Ami szerintem is természetes, amiért szóba hozom: a hölgy nemcsak készséges és kedves volt, hanem megértő is. Szinte vigasztalt. Hogy ne pironkodjak már annyira...