Szijártó Zsófi másfél évig járja férjével a világot

A fiatal pár jelenleg Kínát érintve Kelet-Oroszországban tartózkodik, s a tervek szerint Japán lesz a következő úti cél, ahol a japán „El Caminot” is szeretnék végigjárni.

A zalaszentmihályi fiatal lány február közepén még az El Camino élményeiről mesélt lapunk olvasóinak, majd a cikk megjelenése után nem sokkal nyakukba vették a világot. A tervek szerint másfél-két évet töltenének utazással és önkéntes munkákkal, főleg Ázsiában, Latin- és Dél-Amerikában. Mindenhol egy-másfél hónapot szeretnénk élni. A Travel, eat, experience with Sofi című blog írója így vall magáról: „orosztanár vagyok, de emellett több területen is kipróbáltam már magam itthon és külföldön egyaránt: voltam recepciós, tolmács, idegenvezető, önkéntes is. A szívem legmélyén azonban utazó vagyok.” S hogy mi minden történt azóta, egy cikkben nem lehet elmesélni, ám a benyomások, tapasztalatok összegzését Zsófi szívesen vállalta. Most már megszokták a folyamatos változást, bár Szimjonnak – ahogy a messenger-beszélgetés végén kiderül – nem kedvence a párás, meleg monszunos idő, azt nagyon nehéz megszokni.

- A legnehezebb talán mentálisan kezelni azt, hogy nincs kőbe vésve minden, napról napra változhatnak a körülmények, például a lebeszélt önkéntes munka nem valósul meg vagy törlik a járatot. Az első nagyobb feladat talán az volt, hogy kialakítsunk egy olyan rendszert, napi rutint, amit működtetni tudunk. Sokáig azt gondoltam, hogy tapasztalt utazók vagyunk, ám van egy hatalmas különbség az eddigiekhez képest. Most egy teljesen más, az európaitól eltérő életkörülményeket tapasztalunk meg itt Ázsiában. Igazi kultúrsokk ért minket már az első országban, Srí Lankán. Folyamatosan szoktatjuk magunkat például a higiénia vagy a konyhatechnika másfajta értelmezéséhez. Sokszor a járdán, utcán készítik az ételeket, s ugyanitt fogyasztják el. A kezdeti meghökkenés után inkább azt próbálom megérteni, hogy miként és miért élnek így, nem ítélkezem, csak figyelem ezt a különös világot. Felismertem, nem szabad álszentnek lennünk, nem szabad a saját szokásainkat az itteniek fölé emelni, legyen az bármilyen furcsa étkezési mód vagy lakhatási körülmény például. Megkóstoltuk mi is a duriánt, a világ legbüdösebb gyümölcsét, a fehérjedús bogarakat, sőt pókot is, ám a majdnem kifejlett csibéket, kiskacsákat rejtő főtt tojások már kiverték a biztosítékot, pedig Laoszban igazi csemegének számítanak. Nem gondolok arra, hogy mi etikus vagy rossz, nincs fekete vagy fehér.

Zsófi küldött egy rövid beszámolót, amit a zaol.hu oldalon majd sorozatban olvasni lehet. Ott kitért arra, hogy Srí Lankán a kéthetes önkéntes angoltanítás mellett felkerestek teagyárakat, hatalmas teaültetvényeket. Éjjel megmászták a 11 ezer lépcsős hegyet, hogy az Ádám-csúcsra felérve láthassák a napfelkeltét. Megnézték a mindig nyüzsgő Colombo város forgatagát, s hajnalonként a délkeleti óceánparton figyelték a halászokat. Segítettek egy nagyon rossz körülmények között élő kisfiúnak, Nalannak. A blogon közzétett felhívásnak köszönhetően, 172 ezer forintot gyűjtöttek össze, amellyel hozzájárultak a család megélhetéséhez, összehasonlításképpen ez az összeg öthavi minimálbérnek felel meg. Két hetet töltöttek Malajziában, ott sajnos az önkéntes munkát visszamondták. A fővárost, a modern Kuala Lumpurt is bejárták, amely igazi kulturális olvasztótégely, Srí Lankával összevetve hatalmas kontrasztot mutatott a hatalmas felhőkarcolók miatt. Az utolsó napokat a Langkawi-szigetcsoportnál, tehát az óceánparton, a thai határhoz közel töltötték, ahol igyekeztek megünnepelni a keresztény húsvétot. Az első Thaiföldön (Hat Yai városban) töltött napjuk nagy meglepetést hozott, hiszen egybeesett a thai újévvel, amelyet egy különleges szokással ünnepel ilyenkor a száraz évszak végén a hőségtől szenvedő lakosság. A három napos ünnep során, kortól függetlenül mindenki vízipisztolyt és vízzel teli vödröt fog és egymást locsolják egész nap. Thaiföldön Zsófi részt vett egy főzőkurzuson is. Az utolsó napokat a fővárosban, Bangkokban töltötték, amely egy igazi megapolisz. Gyönyörű buddhista templomokat látogattak meg, voltak virágpiacon és mindenféle furcsaságokat kínáló ételvásárokon, thai táncokat bemutató táncszínházban. Laosz volt az eddigi kedvenc. A világ legbombázottabb országában az amerikaiak kétmillió bombát dobtak le, amiből 30 százalék ma is éles. Jártak olyan faluban, ahol bombákból készítenek kanalakat vagy ahol a kazettásbombák tokját építőanyagként használják, s kerítést építenek belőlük. Beszéltek a háborút túlélőkkel, köztük egy olyan férfival, aki pár éve robbanás következtében veszítette el a látását, s láttak hatalmas bombakrátereket is. Ezeket a borzalmakat ellensúlyozva jártak az ország déli részén, a Bolaven Magasföldön, ahol gyönyörű vízeséseket csodálhattak meg, továbbá kávéültetvényt láttak, s bepillantást nyertek a Mekong szigetvilágba. Zsófi és Szimjon már Kambodzsában ünnepelte a születésnapját – egy-egy hét eltéréssel –, ahol újból angolt tanítottak a szerény körülmények között élő gyerekeknek. Ezután a sokak számára ismert Siemreapbe mentek, aminek közelében találhatók a gyönyörű, közel 1000 éves, lenyűgöző Angkor templomok. Felkeresték a közeli vérmezőket is, ahol 40 éve rengeteg értelmiségit kínzott és ölt meg a hatalmon lévő rezsim. Továbbá olyan központban is jártak, ahol bombák és aknák felkutatására kiképzett patkányokat tartanak, itt még egy bemutatót is végignézhettek. Bizony, sokat változtatott rajtuk Ázsia.

- Több embernek jót tenne egy ilyen tapasztalás – mondta nevetve Zsófia, aki mindenért hálás az életében. - Vidéken nagyon szerény körülmények között élnek, a házakban nincsenek külön, helyiségek, kevesebb a magánszféra. Emellett sokan még az alapoktatást sem tudják igénybe venni, a gyerekek már fiatalon a szülőknek segítenek, szórakozásra nem igazán gondolhatnak, anyagilag sem engedhetik meg maguknak. Az angoltanítás ezért jóval nehezebb, nem mindenről van fogalmuk, ami számunkra természetes. Mi leginkább az elmaradottabb helyeken önkénteskedünk, így talán könnyebben elhozzuk számukra a világot. Elmondhatom, hogy az utóbbi hónapokban a férjemmel még jobban összecsiszolódtunk. Esténként mindketten három-három pozitív dolgot, élményt, értéket jelentő pillanatot mondunk egymásnak, amelyekből hosszú hálalista született már. A leendő gyerekeinknek képeslapokat írunk az élményekről, amiket édesanyám gyűjt össze. Ezen kívül a blogomon elindítottam egy sorozatot "Emlékmorzsák" néven, amelyben az öt érzékszervünk által érzékelt ingerek alapján mutatok be egy-egy országot, még pedig úgy, hogy mind az ötből kiragadok három-három meghatározó élményt. Mindez arra tanít, hogy érdemes jobban figyelni, megélni minden apró pillanatot.

Végül kérdésemre, hogy mi az a három fontos dolog, amit Ázsia megtanított számukra, így felelt: első a mosoly, az élet szeretete, a segítőkészség. A második a megbocsátás, a továbblépés képessége, a jelen értékelése. Végül az, hogy mindent első-kézből tapasztalnak meg. Azt, hogy hogyan néz ki egy kávécserje vagy bors, miként szüretelik a teát, takarítják be kézzel a rizst, hogyan néznek ki az eddig földrajz-, esetleg történelemkönyvekből ismert helyek. A blogger és férje számára az utazások során teljesen kinyílik a világ és boldogok, hogy másoknak is ablakot nyithatnak az így felfedezett világra.