Régi, nyomasztó nyaralások

A tanév végén eszembe jut az első balatoni nyaralásom. 1960-at írtunk, éppen kijártuk az alsó tagozatot. Balatonfűzfőre készültünk páran, ott építették a gyártelepet a szüleink és más hozzátartozók, velük tartottunk a munkásszállóra. Kanizsáig busszal, majd Aligáig személyvonattal, ami minden bokornál megállt. Végül teherautó platóján zötykölődtünk a célig. Az egy hét máig ható élménye az irdatlan, bőrünkbe is beivódott bűz, amit egy gyárkémény eregetett. Napközben tengtünk-lengtünk, hiába volt közel a magyar tenger. Oda csak a véletlen folytán, két munkásnak köszönhetően jutottunk el. Kenesén akadt dolguk, velük tarthattunk teherautón mi, gyerekek is, és amíg dolgoztak, egy nádas mentén bemerészkedtünk a Balatonba, amelyről addig csak környezetismeret-órán hallottunk. A nagy víz élménye felejthetetlen volt, addig otthon csak a patakban pancsolhattunk. Később a budapesti gimnáziumunkból Gyulára utaztunk iskolai KISZ-titkárok továbbképzésére. A vonaton gitárkísérettel énekelték Sztevanovity Zorán akkori, az 1966-os táncdalfesztiválon elhangzott sikerdalát: „Mi fáj, gyere, mesélj!” A helyi beatbanda a Rolling Stones Paint it black (Fesd feketére) című dübörgő dalát játszotta, ami a vietnámi háborúval kapcsolatos dühöt tükrözte. Aztán ismét a Balaton, a szabadi part SZOT-gyermeküdülője, ahol végzős pedagógiai főiskolásként gyermekfelügyelőként szolgáltam két turnust, némi keresmény és kikapcsolódás reményében. Elképzelhető, milyen volt húsz gyerekkel egy hálóteremben. Később szintén a Balatonnál, a tihanyi újságíró-üdülőben. Ellátás a kor színvonalán. Gyümölcs gyanánt minden főétkezés után piros ribiszkével traktáltak, mert a gondnok jutányosan jutott hozzá. A strandot csak némi gyaloglással érhettük el, nem úgy, mint a szomszédos pártüdülő vendégei, akik a lakosztályaikból a partra léptek ki. Az ő tágas birodalmukból kerítéssel választották le a zsurnalisztáknak szánt parányi, part menti helyet. „Bent” volt csónak, vízibicikli és asztalitenisz, nálunk egyedül homokozó szolgálta a gyerekek pluszkomfortját. Ehhez képest luxusnak tűnt a cenzortiszti két hét az aligai pártüdülőben. Igaz, nem nyáron, hanem ősz végén, amikor az „elvtársak” elhagyták a pazar nyaralóhelyet. Tartalékos honvéd alhadnagyként tágították a fejem: mit kell tenni, amikor csak olyan írások jelenhetnek meg, amelyeket pecséttel jóváhagyott a felülvizsgáló személy. Számozott oldalakból álló füzetekbe jegyzeteltünk, s ezeket éjjelre páncélszekrénybe zárták, nehogy bármi az ellenség kezére jusson. Régi „szép idők” – a távolinak tűnő, hatvanas-nyolcvanas évek…