Megtartotta újmiséjét Bodorkós Áron Salomváron

A szentmise elején többen köszöntötték az újmisés papot, köztük a helyi plébános, Mikolás Attila is, aki tanácsokkal is ellátta az immár felszentelt lelkipásztort. Ennek során utalt arra, hogy Bodorkós Áron jelmondatának egy olyan idézetet – „Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: Melyik volt a jó út? És azon járjatok! Akkor majd megtaláljátok lelketek nyugalmát.” – választott, amely Keresztelő Szent Jánosra is utal.    

- János egy egyéniség volt, ahogy te is egyéniség vagy, Áron – folytatta a plébános. – Rengeteg talentumot kaptál, ami elegendő lesz neked ahhoz, hogy hivatásodat el tudd látni. Szeretsz olvasni, érdekelnek a lelkiségi, a filozófiai és a csillagászati dolgok. Érted a viccet, szereted a humort. Van benned kitartás, akarat a célok eléréséhez. Tudsz küzdeni. Ezek mind-mind segítenek abban, hogy jó pap legyél, de ne feledd el, hogy nem ezek miatt leszel jó pap. Nem attól leszel jó pap, hogy milyen statisztikát produkálsz, mennyi templomot újítasz fel, vagy mennyi elsőáldozód, bérmálkozód lesz, mert ezek rajtad is, de nemcsak rajtad múlnak. Akkor leszel, és addig leszel jó pap, amíg a szíved Istené.  

A salomvári származású újmisés pap, aki Szombathelyen, a Boldog Brenner János Kollégium és Iskolaközpont iskolalelkészeként kezdi meg papi szolgálatát – részben reagálva Mikolás Attila szavaira – a szertartás végén köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzásegítették, hogy elérje célját, s pap válhasson belőle, mint ahogy a szombati szentmise közreműködői és résztvevői felé is kifejezte háláját.

- Nagyon sok önzetlen segítséget kaptam ahhoz, hogy most itt álljak – kezdte újmisés beszédét. – Kezdetben, amikor elindultam a papi úton, úgy éreztem magam, hogy adós vagyok. Ezt vissza kell fizetnem. Számos alkalom volt, hogy ezt megtegyem. Amikor ezt megtettem, újabb, és még több önzetlen segítséget kaptam, és ez így ment tovább és tovább. Majd rá kellett jönnöm, hogy ezt nem tudom visszafizetni. Így morfondíroztam magamban, hogy biztos lesz egy plafon, amin túl már nem kapok többet. Tévedtem. Minél inkább úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg, annál és annál több segítséget kaptam. Végül ez az érzés, hogy tartozom, hogy adós vagyok, átalakult hálává. Most kezdem igazán megérteni, hogy ez mit is jelent. Hálás vagyok a Jó Istenért, hogy meghívott, de elsősorban azért vagyok hálás, hogy nem mondott le rólam, még akkor sem, amikor én ezt megtettem, nem is egy alkalommal.