Filmkritika: Pán Péter és Wendy

A legismertebb verzió az 1953-as Disney-mese, illetve a Steven Spielberg által rendezett Hook, legutóbb pedig a csúfos kudarcot valló Pánban utazhattunk el Soha­országba, még 2015-ben. Most David Lowery vette kezébe a projektet, aki a komolyabb művei mellett (Kísértettörténet, A Zöld lovag) már bizonyított a családi filmek területén is, az Elliott, a sárkánnyal. A mozikat elkerülő, rögtön a Disney+-ra érkező mű esetében már csak az a kérdés, képes-e bármiféle újdonsággal szolgálni a már ismert történetről. Wendy (Ever Anderson) nem akar felnőni, így amikor egy este megjelenik előtte Pán Péter (Alexander Molony), hogy elvigye Sohaországba, öccseivel karöltve kap az alkalmon. A varázslatos mesevilág ígérete csábítóan hangzik, de Hook kapitány (Jude Law) nem rest megkeseríteni a gyerekek életét.

Az élőszereplős Disney-újrafeldolgozásoknak jobbára egy célja van. A profit. Persze látszik, hogy mindig igyekeznek vizuálisan odatenni magukat az alkotók, de ezt leszámítva sem tartalmilag, sem élményként nem adnak túl sokat, így okkal lehet őket valódi művészeti produkció helyett szimpla termékként kezelni. Nagyon kevés esetben tudnak némi plusszal szolgálni, de nem példa nélküli, gondoljunk csak az Aladdinra. Mivel a mozikat elkerülte, így a profitszerzéssel nem feltétlenül lehet vádolni az új Pán Pétert, noha az sem jó ómen, ha valamit egyből streamingre száműznek. Egyedül Lowery neve kecsegtetett némi reménnyel, hogy most nem valami lélektelen remake-et fogunk látni. Mindenek­előtt kiemelném, ennek a filmnek moziban lett volna a helye.

Hogy miért lehetett volna bukás, arra még visszatérünk, ugyanakkor simán elképzelhető, hogy a nézők vevők lennének erre a változatra. A sztori gerincében nem történt változás, lényegében az ’53-as rajzfilmet látjuk kicsit modernebb köntösben, itt-ott kibővítve. Más kérdés, hogy semmi drasztikusra nem kell gondolni, holott Loweryből pont kinézném, hogy jobban belenyúl a sztoriba, pláne az alapanyag által felvetett komolyabb témákat tekintve. Az idő múlása, a felnőtté válás, jellemünk változása, a felelősségvállalás nyilván elő-előkerülnek, de a Pán Péter és Wendy csak nyomokban ás a dolgok mélyére, inkább megmarad a felszínen, hogy kalandozzon. Ez önmagában nem probléma, csak sokszor láttuk már és a film sodrása nem annyira intenzív s magával ragadó, hogy érdekes legyen a látnivaló. 

Ahogy a legtöbb verzióban, itt is Hook viszi a prímet, az ő karaktere a legérdekesebb, azt próbálják árnyalni olyannyira, hogy egy ponton már szurkolunk is neki, majd gyorsan gonoszkodik egy sort, elvégre mégsem eshet át akkora pálforduláson. Jude Law láthatóan élvezte a szerepet, lubickol benne, ahogy kell. Hőseinknél maradva, ahogy említettem, mozis forgalmazás esetén is lehetett volna bukás a film, ebben pedig masszív szerepe van a szokásos szalonrasszizmusnak és a Disney-nél bevett bőrszínváltásnak. Tudniillik Csingilinget egy afroamerikai hölgy, Yara Shahidi alakítja. A leányzóval az égvilágon semmi probléma nincs, szép és ügyes a kis tündérként, ellenben más színészeknél vannak gondok. A két címszereplő pocsék választásnak bizonyult, sokat rontanak az élményen. Alexander Molony iszonyúan merev, alig fejez ki érzelmeket, mintha feszélyezné a kamera. Ever Anderson a szöges ellentéte, roppantul túljátssza a szerepét, ami színházban talán működne, de itt inkább hat ripacskodásnak. Azzal pedig ne védjük őket, hogy fiatalok, amikor Holly­wood tömve van tehetséges gyerekszínészekkel.

Talán feltűnhet, hogy keveset írtam magáról a cselekményről. Ez azért lehet, mert a már kiemelt, különlegesebb elemeket és a helyenként pazar látványt leszámítva semmi olyat nem volt képes adni, amit ne kaptunk volna már meg ettől a történettől. Tény, hogy sosem állt hozzám közel egyik adaptáció sem, de reménykedtem benne, hogy Lowery be tudja mutatni másfajta aspektusból a sohaországi kalandokat. Sajnos nem így történt, így feltehetően ez a remake is hamar el fog süllyedni az élőszereplős Disney-feldolgozások mocsarában.