Három évtized kihívás a katedrán - Erdős Gábor Rátz Tanár úr életműdíjat vehetett át

Miért éppen ezt a hivatást választotta?

– A képlet egyszerű: gyermekkorom óta tanár szerettem volna lenni. Amikor óvodába jártam, akkor óvó néni, de közölték, az nem lehetséges. Utána tanító, tanár, a középiskolában érthetően középiskolai tanár. Más pálya nem is merült fel. Még otthon, Celldömölkön az általános iskola 7. és 8. osztályában matematikatanárunk, Hegyi Dániel kiválasztotta a négy legjobb matekost, és elkezdett velünk foglalkozni külön. Azért épp négyünkkel foglalkozott, mert az indigó segítségével ennyi példányban sokszorosította a kiválasztott feladatokat. Mindig azt mondta, ha elég okosak vagyunk, akkor matematikával foglalkozunk, mert aki orvosira megy, vagy bölcsésznek tanul tovább, annak rojtos lesz a feneke, mire annyi könyvet elolvas és megtanul, a matekos pedig a nagy részét az eszével letudja. Mind a négyen megfogadtuk tanárunk intelmeit. Szüleim szerették volna, ha inkább mérnök leszek. Ők azt látták a munkahelyükön, hogy a mérnök Zsigulival jár, a tanárnak meg jó, ha Trabantja van. Aztán elmentem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre nyílt napra és előkészítő táborba, s visszatérve olyan lelkesen beszéltem az iskoláról meg a tanári pályáról, hogy beleegyeztek és támogattak.

Miként teltek az egyetemi évek, tartogattak vargabetűt?

– Az élet úgy hozta, hogy Lentibe vittek katonának, ami nem volt kellemes élmény, ezért nem vágytam vissza a megyébe. A középiskolai tanári végzettséget az ELTE Természettudományi Karon matematika–fizika–számítástechnika szakon szereztem. Ekkor ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Erdősné dr. Németh Ágnessel, akivel csoporttársak voltunk. Akkor vonzónak tűnt a pezsgő fővárosi lét színházzal, mozival, gazdag kulturális élettel. Két évig tanítottam egy gimnáziumban, kanizsai származású feleségem az egyetemen oktatott, közben programozómatematikus-diplomát szerzett. Összeházasodtunk, és próbáltunk lakáshoz jutni Budapesten, de ez reménytelennek tűnt. Áginak volt Kanizsán egy lakása, ezért végül felhagytunk a keresgéléssel, és 1992-ben leköltöztünk Nagykanizsára. Egy évet mindketten az akkori Cserháti-szakközépiskolában tanítottunk, aztán megszületett Gergő fiunk. A következő évben váltottam, így immár 30. tanévemet kezdtem el idén a Batthyány-gimnáziumban.

A város legjobb gimnáziumába került, kiktől tanulhatott, mit adtak a diákok?

– Dr. Pintér Ferenc tanár úr meghatározó egyéniségként a fizika helyett inkább a matematika oktatása felé fordította figyelmemet. Elvitt továbbképzésekre, táborokba, komoly feladatokat bízott rám, ami lendületet adott pályám elején, a szárnybontogatások időszakában. Három évvel azután, hogy elkezdtem tanítani, a legnagyobb matematikatanár-továbbképzésen, a Rátz László vándorgyűlésen plenáris előadást tartottam 300 kolléga előtt. Azóta is hívnak, várnak erre a gyűlésre, egyszóval bekerültem egyfajta belső körbe, ezért neki sokat köszönhetek. Meg annak is, hogy amint a gimnáziumba kerültem, rögtön kaptam egy kisgimnáziumi, vagyis egy 5. osztályos csoportot, négy kiemelkedő tehetségű gyerekkel. Jártunk olyan országos viadalon, ahol egyéniben első, harmadik és ötödik helyezést szereztek. A Zrínyi Ilona matematika-csapatverseny országos döntőjében ezzel a csapattal aranyérmesek lettünk, megelőzve a legendásan jó fővárosi Fazekas-gimnáziumot. Velük együtt formálódtam tanárrá, tulajdonképpen együtt fejlesztettük ki a tehetséggondozó anyagaimat, melyek rendszerré formálódtak.

A tehetség felkutatásához, kiemeléséhez volt affinitása, kihívásként tekintett a feladatára?

– Gyakran hallom, hogy a tanárok harminc év katedrán töltött idő után kiégnek, fásulttá válnak. Nyilván az okításban van egyfajta monotonitás, amikor bemegyek egy 9. osztályba, és már 68. alkalommal tanítom meg a Pitagorasz-tételt, és ők még mindig nem tudják. Hát persze, ők most hallják életükben először, ebbe tényleg bele lehetne fáradni. De az interjút követően belépek a 9. b osztályba, ahol miután kiderült, hogy a matematika nem is olyan nehéz, egyre jobban tudunk együtt dolgozni. Ezután lesz egy szakkör négy ügyes nyolcadikos fiatallal, őket a gimnázium tíz legjobb 11., 12. osztályos matekosa követi. Egy-egy ilyen szakköri órára gyakran két órát is készülök. Csupa kihívás, ez adja azt a változatosságot, amitől még 30 év után is izgatottan, lelkesen tudok belépni a matekterembe. Különféle országos versenyekre készülünk, a közös munka eredményeként elért sikereknek pedig együtt örülünk. Büszkeség, hogy az országos középiskolai tanulmányi versenyen (OKTV) hatan jutottak be a második fordulóba. Minden tanév különböző, s mindig rejt újdonságot, tehetséges fiatalt. Őszintén szólva szeretek nyerni, szeretem a sikereket, nekem legalább akkora elismerés, ha a tanítványom OKTV-n dobogós helyet szerez, mint neki. Nyilván ő áll a reflektorfényben, de büszkeséggel tölt el, hogy a maximumot értük el.

Sokaknak a matematika még mindig mumus. Ezen a beidegződésen lehetett változtatni az évtizedek alatt?

– Már a gyerek gondolkodásának logikájából sejteni lehet, hogy a matematika milyen helyet foglal el az életében. Olykor jó fél év is szükséges, mire a diákok megszokják, hogy az óráimon gondolkodni kell. Nem azt várom el, hogy elraktározott információkat visszamondjon, hanem azt, hogy az információkon gondolkozzon, és abból hozzon valamiféle döntést, oldja meg a problémát. Van, akiről ilyenkor derül ki, hogy mégis érdeklődik a számok világa iránt, s megszereti a tantárgyat. Persze előfordul, hogy ez sem segít. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen többségében olyan fiatalokat taníthatok, akiknek céljuk van a matematikával, például emelt szinten érettségiznek. Jó érzés, amikor egykori tanítványaim az egyetemről visszatérnek, és azzal keresnek meg, hogy milyen hasznos volt valamelyik tanult módszer, és hogy most ő korrepetálja a társait az évfolyamon. Egyik tavaly érettségizett tanítványom, aki nem emelkedett ki az évfolyamból, büszkén mesélte: az összes zárthelyi dolgozata ötös lett, és ő a legjobb matekos az évfolyamon. Ezek mind olyan visszaigazolások, melyek előrelendítenek a pályámon.

Ahogyan a díj is?

– Igen, egyszer szerettem volna megkapni a 2001 óta létező elismerést, amelyet a legnagyobb matematikatanári kitüntetésnek tartok. Rengeteg kolléga tanít matematikát az országban, évente közülük csak ketten kapják meg ezt az életműdíjat. Dr. Pintér Ferencnek van már ilyen, illetve azon idősebb kollégák közül, akiktől a pályám során sokat kaptam, szintén többen rendelkeznek ezzel a kitüntető címmel. Büszke vagyok, hogy immár én is közéjük tartozom. Ez most számomra nem valaminek a lezárása, hanem sokkal inkább megerősítés, hogy jó úton járok. Erőt ad ahhoz, hogy a jelenlegi és a leendő tanítványaimnak ugyanazt a minőséget, lelkesedést tudjam nyújtani, amit a korábbiak megkaptak.