Közel 40 évesen, már anyukaként lett a rúdfitnesz szerelmese a bánokszentgyörgyi Pold Eszter

Eszter tanárként dolgozott évekig a Bánokszentgyörgy vonzáskörzetéhez közeli falvakban. Majd Szombathelyre költözött és egy faluban lett aljegyző. Most pénzügyesként dolgozik egy szombathelyi cégnél. Csupa megkötésekkel teli hivatás. Saját bevallása szerint sohasem volt az a típus, aki szerette a korlátokat, a maga módján mindig különc akart lenni, ha mással nem, az öltözködésével, a stílusával.

– Nem volt ez másként akkor sem, amikor kiderült, hogy babát várok – mesélte. – Várakozással, örömmel és bevallom félelemmel teli érzés volt egyszerre. Önző dolog, de megfogalmazódott bennem, hogy mi lesz így az „Én életemmel”. Aki még nagy pocakkal is Sziget Fesztiválra ment és a terhesség utolsó napjáig tűsarkúban járt be a hivatalba dolgozni. Aztán megszületett, és a mindenem lett. Nem is érdekelt az életem, előkerültek a lapos cipők, a farmerok, a tűsarkú és ceruzaszoknya helyett. Csöppet sem bántam: így váltam igazi anyává. Valami mégis hiányzott, próbáltam elnyomni, de úgy érzem, ez a legnagyobb hiba, amit el lehetett követni.

A gyerekeknek, a férjeknek igenis boldog, kiegyensúlyozott ember kell, aki csinos és néha picit igenis önző, amennyire tud, figyel magára. Egy nő.

Pold Eszter hozzátette: a tükör nem hazudott, ezért a szoptatás lejártával keresnie kellett valami baba-mama tornát, hiányzott a fittsége. De valahogy nem érezte magáénak egyiket sem. Végre kiszabadult otthonról egy órára és ott is hallgassa – vele együtt – az elfáradt anyukákat?

– Hozzá kell tennem, hogy a testem zsigereiben taszította a sportot – folytatta. – A főiskolás szakosított testnevelés kínkeservei után esélytelen volt, hogy bármilyen edzést komolyan vegyek. Ekkor találtam rá a rúdfitneszre, Vikire, az edzőmre és a stúdióra. Az első órák inkább hasonlítottak valami kabaréra. Egy fekvőtámaszt sem tudtam lenyomni, csak lógtam a rúdon, és jókat nevettem magamon. Még a környezetem sem hitte, hogy ezt valóban komolyan gondolom. Aztán valahogy elkezdett bekebelezni. Tele voltam kék-zöld foltokkal, de imádtam, büszke lettem rájuk. A helyes technikának, a szuper trénernek köszönhetően nem telt el sok idő, és kezdett sikerélményem lenni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha kézen állok a középiskolás testnevelésórák után, aztán az is sikerült és épült fel szép lassan a sikerekkel együtt újra az Én életem. Visszatértek a tűsarkú cipellők és lettem újra nagybetűs nő. Lassan négy éve heti kétszer járok a csajos szentélybe. Így nevezzük, mert ez nem csak sport, ez hitvallás. Saját határaimat feszegetem, mert az akrobatikus elemeket elvégezni nagyon nehéz, kitartani meg pláne. A sztereotipikus rúdtánchoz ennek semmi köze. Izmaim megerősödtek, hajlékonyabb lettem és nem utolsósorban szuper állóképességgel rendelkezem. Persze arról a bizonyos endorfinról se feledkezzünk meg.

S, hogy mi a titka?

– Kitartás, hiszen nem hátrálok meg, ha egy póz nem sikerül, felmászom és újra megpróbálom – mosolygott. – Mondjuk ez köszönhető az edzőmnek is, aki sosem fogadta el a „nem tudom”-ot kifogásnak. Az őrültség is hajt, a sok zúzódás, sérülés sem tántorít el. Attól, hogy erősebb lettem, az alakom is formálódott, ami rendkívüli mértékben motiváló. Megtanultam bízni saját testemben, többre vagyok képes, mint azt valaha gondoltam volna. Közel a negyvenhez meg mertem lépni és kiléptem saját komfort­zónámból. Nem utolsósorban néhány szép kép készült a telefonomba, amelyeken kivételesen nem csak a lányom szerepel. Mindig van hová fejlődnöm, de a lendületem visz előre. Szóval, kedves anyukák, találjátok meg azt a bizonyos nagybetűs nőt magatokban. Megéri.