Deák Ferenc és a hetési atyafiak

A haza bölcse armálisszerző ősei, Deák Mihály és testvéröccse, Péter (Deák Ferenc ükapja) még a török hódoltság idején, 1665-ben nyerték a nemességüket. Mihálynak két felnőttkorra jutó fia származott, Ferenc és Péter. Ferenc, az idősebb fivér gyermektelen maradt, és az 1740-es években bekövetkezett haláláig Zsitkócon gazdálkodott és élt a nemességgel járó kiváltságokkal (mint például adó és jobbágyi szolgáltatás alóli mentesség). Ellenben Péter, aki a kuruc időkben parasztlányt vett feleségül, és Zsitkócról Dobronakra költözött, önként feladta a nemesi kiváltságait, adót fizetett, nehogy a mezőváros polgárai kiközösítsék. Ő lett a Deák család dobronaki ágának megalapítója.

Deák Péternek feleségétől, Szakál Katától három fia született, János, Ferenc és József. A középső fiú egyik unokája (Ferenc fiának, Istvánnak a fia) volt az a Deák József plébános, aki „majdnem félszázadig legeltette nyáját Kehidán az úrnak szőlőjében”, s mint ilyen, évtizedekig ápolt jó atyafiságos viszonyt negyedfokú unokatestvéreivel, a 19. századi reformpolitika legnagyobb formátumú zalai testvérpárjával, Deák Antallal és Ferenccel.

Deák József, Deák István és Czika Marianna földműves szülők gyermekeként 1782. december 2-án látta meg a napvilágot Dobronak mezővárosában. Középiskoláit Kőszegen és Szombathelyen, teológiai tanulmányait Veszprémben végezte. 1805. december 28-án Székesfehérvárott szentelték pappá. Még ebben az évben Nagykapornakon kezdte meg kápláni szolgálatát, amit 1807-től a kehidai plébánia adminisztrátori szolgálatával váltott fel. József atya a kehidai fára közkedvelt lelkipásztora volt. Az 1824-es esperesi jelentés szerint feladatait pontosan, szorgalmasan és eredményesen látta el, a híveket örömest gyóntatta, különösen odafigyelt a betegekre. Mint a falu intelligenciája (és a kegyurak rokona), rendszeresen megfordult a kehidai Deák-kúriában, így a haza bölcse gyermek- és ifjú életének, valamint férfikorának egy részét is a közelében és társaságában töltötte. A fáma szerint ő tanította meg a betűvetés és olvasás tudományára, kirándult vele, mesélt neki a környék csodáiról, így nagymértékben hozzájárult a kis Deák Ferenc lelki alkatának és személyiségének fejlődéséhez. Lelkészi tevékenységén túl elszántan kutatta Kehida múltját és hagyományait. Átfürkészte az egész vidéket, régi várak, tornyok, uraságok nyomait kereste, lejegyezte a remetékkel kapcsolatos hagyományokat. Gyűjtését 1837–38-ban vetette papírra, amelyből Tiborcz István zalacsányi plébános „Örök emlékül. Kehida, Csány, Barátsziget, Örvényes, Kustányi kápolna‚ s remete-lak múltját illető iromány” címmel készített összefoglaló jegyzetet.

A falu- és helytörténet-kutatással párhuzamosan sok időt töltött rokonai családi irattárának rendezésével. E munkálatok befejezésekor az alábbiakat jegyezte fel a kétes hírű Hertelendy Anna irathagyatékáról: „Az asszony Bécsben lakván, sok adósságot csinálván, a sors úgy hozta magával, hogy annak sok hasznos és haszontalan irományai a kehidai kastély padlásán két ládában s azon kívül is hányódtak 1810-től 1825-ig. Ekkor én magam összeszedtem, s Tekintetes Deák Ferenc úrnak kezébe adtam.”

Amikor a politikus Deák fivéreket hosszabb időre elszólította a kötelesség, levélváltás útján értekezett velük. Erre Deák Antal 1830. november 11-én Pozsonyban kelt levelében találunk némi utalást. Mint írja: „Kehidai plébánostól is vettem levelet, holmi csekély otthoni környülállásoknak tudósítása után, leginkább dobronaki Czigány pap ellen teszi keserves panaszait, […] én mindenesetre szívesen vettem levelét, mert rólam való megemlékezésének jeléül veszem.” Klauzál Gábor jeles reformkori politikussal, a későbbi miniszterrel pedig 1843 májusában a haza bölcsénél tett látogatása idején ismerkedett össze, aki két héttel később Csány Lászlónak írt levelében Deák mellett „a kehidai jó papot” külön is üdvözölte.

A javadalmáról 1850-ben mondott le, és visszavonult szülőföldjére pihenni. Mindeközben tervbe vette Kehida történetének megírását, ezért állítólag magához vette a plébánia régi iratait, 1854-ben bekövetkezett halála azonban megakadályozta tervének végrehajtásában. Ennek némiképp ellentmond az őt eltemető Székely István dobronaki plébános jelentése, aki az alábbiakról tudósította a veszprémi szentszéket: „…a boldogult végrendeletet maga után nem hagyott, vagy legalább Dobronakon, úgymint elhalálozása helyén ilyféle eddiglen nem találtatott. Hagyatéka néhány darab könyv és némi igénytelen bútorok”.

Amíg a „kehidai jó pap” utód nélkül szenderült jobblétre, testvéröccse, János két leány- és három fiúgyermeket nemzett feleségének, Németh Teréziának. A fivérek közül Imre, a legidősebb Sümegre nősült, ott is hunyt el 1871-ben. Mihályt, a középsőt – vélhetően nagybátyjánál tett látogatása során – Kehidán érte utol a végzet még egészen fiatalon, 1841 telén. Végül a legifjabb fiú, Ignác maradt a szülőfalujában, családot alapított, és átlagos dobronaki polgárként élte le az életét. Noha nem tudni, hogy bármilyen jelentősebb közéleti működés vagy cselekedet fűződött volna a nevéhez, a halálhíre mégis bejárta az egész országot. Első ízben a Zala-Somogyi Közlöny írta meg, hogy „Deák Ferenc, Zala megye nagy szülöttjének egyik távoli rokona, Deák Ignác” 1873 júliusában Dobronakon elhalálozott. A tudósításban arra is kitértek (igaz, meglehetősen pontatlanul), hogy az elhunyt a Deák család Zsitkócon maradt ágának utolsó férfi sarja volt, „ki csak 49 évet élt, s négy leányutódot hagyott hátra, kettő már férjezett, kettő még hajadon”. A gyászhírt, vélhetően az „Öreg Úr” iránti tiszteletből, hamarosan átvették a jelentősebb hazai sajtóorgánumok, így például a közkedvelt Fővárosi Lapok és a Vasárnapi Újság olvasói is tudomást szerezhettek az ismeretlen Deák atyafi elhunytáról, sőt a Pesti Napló azt is megemlítette, hogy „… a boldogult a legkedélyesebb emberek egyike volt”. A helyi szőlőhegyen ma is látható egy friss forrásvizet adó kút, melyet a hálás utókor „Deák Ignác emlékére” épített ki valamikor a 19. század végén. Halálával a dobronaki Deák família férfiági leszármazása nagyapja testvérének, Deák Józsefnek az utódaiban élt tovább. Közülük is a legizgalmasabb életutat Ferenc, a tengerentúlon szerencsét próbált hetési parasztzenész járta be. 1903 nyarán a gyönyörűen hegedülő, nőtlen fiatalember Amerikába, New Yorkba emigrált. Itt a családi legendárium szerint különböző szórakozóhelyeken, bárokban, vendéglőkben lépett fel, és az évek során csinos vagyont muzsikált össze. Később beleszeretett egy családos bankár feleségébe, akit megszöktetett, ám az esetnek tragikus vége lett. Menekülés közben az asszony gyermekei elvesztek valamelyik állomáson, és végül hiába érkezett meg a hatóság által üldözött szerelmespár épségben Budapestre, az asszony képtelen volt feldolgozni gyermekei elvesztését. Egy nap a muzsikus Deák értékpapírokba fektetett vagyonát meggyújtotta, majd öngyilkosságot követett el. Hogy mennyi valóság, és mennyi romantika ötvöződik a történetben, nem tudni. Mindenesetre a szerencsétlenül járt prímás egykori szülőföldjéhez közel (Trianon után már a határon innen), Zalaszombatfán telepedett le. Lakatosmunkából, edényfoltozásból próbált megélni, és hegedülni tanította a zenére fogékony környékbeli gyerekeket. Végül saját családja lett, 1925-ben született egy leánya, akit Irmának kereszteltek. Deák Irma, férjezett Molnár Ferencné egyike volt azoknak a zalaszombatfai asszonyoknak, akik az 1950-es években elévülhetetlen érdemeket szereztek a – háziipar keretében indított – hetési szőttesek készítésének újraélesztésében.