Fél évszázaddal ezelőtt végzett osztály látogatott el egykori iskolájába Nagykanizsán

Az oktatási átszervezések következtében az intézmény ma már önállóan nem létezik, egyes képzéseit a Nagykanizsai Szakképzési Centrum Zsigmondy Vilmos Technikuma vette át és fejlesztette tovább. Az épületekben évek óta a piarista iskola működik, melynek vezetése lehetővé tette, hogy az öregdiákok bemenjenek azokba a tantermekbe is, melyekben egykoron a padot koptatták.

- Az itt eltöltött évek alapjaiban meghatározták az életem – jelentette ki az osztálytalálkozóra Szolnokról érkezett Váraljai István. – Negyvenöt éven át dolgoztam az olajiparban és mindvégig hű maradtam a szakmához. 1971-ben végeztünk, éppen akkor, amikor Algyőnél óriási lelőhelyet találtak a szakemberek, az ottani készlet az ország legnagyobb szénhidrogén-mezőjének bizonyult. Ennek köszönhetően a mi generációnk tanúja lehetett a magyar olajipar felívelésének, majd lassú haldoklásának is. Nagyon jó osztályunk volt, amit azt hiszem, igazol, hogy a létszámnak csaknem fele megkapta a „Kiváló Bányász” kitüntetést. Több, mint harmincan kezdtük meg a tanulmányainkat az iskolában, de csak tizenkilencen vehettük kézbe a kőolajbányász és mélyfúróipari technikus oklevelet. Sajnos, mára elhunytak közülünk, 14-en élünk, s kilencen jöttünk el a találkozóra.

- Pisti említette Algyőt, emlékszem, az akkora felfutást hozott a magyar olajiparban, hogy a fúrást és kitermelést végző cég személyzetise járta az általános iskolák végzős osztályait és próbálta a szakmába csábítani a gyerekeket, mert akkor már tudni lehetett, hogy az alföldi kitermelés nagyon nagy volumenű lesz és kellenek szakemberek – vette át a szót az eredendően szegedi, most Hajdúszoboszlón élő Szűcs Károly. – Bent volt már a jelentkezési lapom a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban, de én meggondoltam magam és inkább a nagykanizsai iskolát választottam – aláhamisítottam apám nevét, amit a szüleim már csak akkor tudtak meg, amikor jöttem felvételire. Hát, az nehéz pillanat volt, de mindent megért, hogy a saját döntésem alapján tanulhattam tovább. Láttam fantáziát az olajiparban és a döntésem be is igazolódott – soha nem voltak elhelyezkedési gondjaim.

Apja javaslatára jelentkezett Kanizsára a balatonfenyvesi Kocsis Ernő.

- Apám tanárember volt és ő mondta, hogy itt nagyon jól felkészült tanárok szárnyai alá kerülök, a Winkler Lajos és Zsigmondy Vilmos Vegyipari, Kőolajbányászati és Mélyfúróipari Technikum pedig az ország egyik legjobb olajipari képzőhelye volt abban az időben magas szintű, kitűnő oktatással – árulta el.

A zalaegerszegi Kiss Ferenc „küldetéssel” érkezett a kanizsai iskolába anno, felmenői és szülei is az olajiparban találták meg számításukat.

- Nagyapám 1937-ben a fúrósoknál dolgozott, mint gépkocsivezető, és ahova „ment” az olajipar (Lovásziba, Kerettyére), ő oda követte – mondta. – Így jutott el Gellénházára is, én ott nőttem fel az olajfúró tornyok és a többi olajipari létesítmény környezetében, mi mást tanultam volna? Anyám mindenáron arra kapacitált, hogy menjek Zalaegerszegre, a gépipariba, de én az olajipart akartam – és úgy is lett. Nem bántam meg soha. A munkám révén eljutottam külföldre, akárcsak a többi kollégám és nagyon szép emlékekkel, élményekkel telt el az életem. De innét, az alma materből is rengeteg, életre szóló élményem van, mint ahogy szerintem mindannyiunknak. Szakmailag és emberileg is példaértékű tanáraink voltak, nem beszélve az osztályfőnökünkről, Alpár Györgyről.

- Az ember nem is gondolná, mire nem jó az olajipari végzettség – vette vissza a szót Szűcs Károly. – Az egyik osztálytársunk például Amerikában pap lett – nyilván, az egyik nem következik a másikból automatikusan, de azt jól jelzi, hogy milyen kiváló alapot kaptunk Kanizsán.

A szakemberek szerint egyébként ahogy annak idején számukra az olajipar adott perspektívát, úgy adhat a mai fiataloknak a geotermikus energia hasznosítása – akár a családi házak modern fűtési rendszerei kapcsán -, mely a jövőben egyre nagyobb teret hódít. Dóczy Béla, az érettségi találkozó főszervezője pedig éppen a szakterület jövendő szakembereinek képzésével foglalkozik a Nagykanizsai Szakképzési Centrumban – a hagyomány tehát él tovább.