A Jászságból érkezett a gébárti Kézművesek Házába a háromtagú Rokolya Varróműhely

A kézművesház felső szintjének szinte minden szegletében varrógépek, félkész és kész ruhadarabok, gőzvasaló az asztal mellett, az asszonyok serényen tapossák a pedált. A jászsági Rokolya Varróműhely tagjai több hónapnyi felkészülést követően érkeztek a zalai megyeszékhelyre.

Tajti Erzsébet, Borbásné Budai Valéria és Donkóné Birkás Tünde elévülhetetlen érdeme, hogy szülőföldjükön hosszú, több évtizedes kutatómunka és kísérletezés, újítás eredményeként megteremtették a jászsági viseletet, amit a helyiek szívesen hordanak rendezvényeken, ünnepi alkalmakkor egyaránt. Azóta feldolgozták többek között Debrecen, Makó, Hódmezővásárhely, Zenta és környékének, valamint Rábaköznek a parasztpolgári viseletét.

- Annak idején az identitástudat erősítése volt dr. Bathó Edit múzeumigazgatóval való kezdeményezésünknek a célja – avat be a részletekbe Tajti Erzsébet, aki jelenleg is ruhaipari szakoktatóként tevékenykedik. Műhelyük 1998 óta rekonstruál parasztpolgári viseleteket a Jász Múzeum és más közgyűjtemények felkérésére.

Emellett nagyobb néptáncegyütteseknek készítik a színpadi változatokat. – Fotók, festmények, dokumentumok, eredeti darabok tanulmányozásával kezdtük a munkát. Megtartottuk a Jászságra jellemző eredeti formát és a stílusjegyeket. Nem volt egyszerű megtalálni a megfelelő alapanyagokat, díszítő kelméket, valamint elkészíteni a szabásmintákat, megtalálni a megfelelő technológiát.

Az elmúlt években közel 1500 viseletet készítettünk, főleg hagyományőrző csoportoknak, népdalköröknek. Büszkén mondhatjuk, hogy ez az újkori öltözék megtalálta a helyét és elnyerte az emberek tetszését. Még a Felszállott a páva tehetségkutató műsorban is láthatta a közönség ruháinkat a Jászság Néptáncegyüttes jóvoltából. Több fórumon találkoztunk a zalai népművészekkel, kézművesekkel, örülünk, hogy megismerhettük példaértékű munkájukat. Reméljük, később is gyümölcsöző lesz az együttműködés.

- Hogyan készültek fel Zalából? Mennyire volt ismerős ez a tájegység? – Molnárné Riskó Erzsébet gyűjtéséből és múzeumoktól kaptunk fotókat. Marx Mária etnográfus ugyancsak sokat segített, ugyanis a fekete-fehér fényképeken kívül ezúttal nem állt rendelkezésre kézzel fogható göcseji viselet, így az ő előadásaiból igyekeztünk az erre a tájra jellemző alapanyagokat, színeket összeállítani. Tudni kell, hogy száz évvel ezelőtt már megjelent a tömeggyártás, így nagyon sok egyforma kendős idős és fiatal asszonyt láthatunk a képeken.

Nekünk ezeket az apró részleteket is figyelni kellett. A tanfolyamra olyan textilekkel, kiegészítőkkel érkeztünk, amiről úgy gondoltuk, hogy korhűek lehetnek. Ha már 80 százalékban elérjük a korhűséget, akkor elégedettek vagyunk. A mostani projektben három típusú öltözék szabásmintáját állítottuk össze, amiket később mindenki saját maga variálhat, továbbgondolhat. A kurzus végére a résztvevők egy együttest állítottak össze, ami alsószoknyából, szoknyából, kötényből, bélelt felsőből áll.

Bár számunkra fehér folt volt Göcsej, ám úgymond ráéreztünk az „ízére”. Teljesen új szabásmintákat készítettünk, nem más tájegységből emeltük át a formát. A hordhatóság nagyon fontos szempont volt már a Jászság viseletének újragondolásában is. Míg régen több órán át öltözködtek, készült az ünnepi toalett akár vasárnapi misére, lakodalomra, addig a mai kor hölgyének erre nincs ideje. Ilyen értelemben valamennyire egyszerűsített változatról beszélünk. Ki bírna leülni az agyonkeményített alsószoknyákban?

- Tényleg hónapok munkája van abban, hogy idáig jutottunk – veszi át a szót Borbásné Budai Valéria. – Nagyítóval, számítógép előtt elemeztünk számtalan fotót, beszélgettünk arról, hogyan nézhettek ki ezek a ruhák, hogyan gombolódnak, hogyan záródnak. Még azt is kiszámoltuk, hány centiméter lehet a díszítmény fodorja, milyen az ujjának az esése. Nem kiállítási darabokat varrunk, hanem tényleg ruhatárunk része az elkészített együttes.

- Jászberényben van egy méteráru, ahol mindennapos vendégek vagyunk – válaszol az alapanyagok beszerzését firtató kérdésemre Donkóné Birkás Tünde. – Figyelni kell arra, hogy egyfelől természetes, autentikus, mosható legyen, másfelől olyan legyen a ruha esése, amilyet elképzeltünk, s ne bántsa a viselőjének bőrét. Egyszóval kényelmes, örömteli legyen az ünneplő hordása. Nehezebb a dolgunk, kevesebb a természetes textil. Mi többnyire lent, finom kikészítésű kendervászont, pamutot, bársonyt használunk.

- Annyit kérünk, hogy a varrók tartsák be az arányokat, a fotón látható sziluettet, ne használjanak rikító színeket. A méretpontosság, jó minőség és színválasztás a titok. Biztatunk mindenkit, hogy később vigyék zsűrizésre a sikerült darabokat – javasolja Tajti Erzsébet. A beszélgetés után az oktatók a próbababákon gondosan elrendezték a ruhadarabokat. Volt olyan felső, amelyiknek még hiányzott a gallérja, de már így is látszott lelki szemeink előtt, milyen pompásan fog benne mutatni viselője.

Skrabut Éva, a Zala Megyei Népművészeti Egyesület elnöke reméli, a kezdeményezés hatására kerülnek még elő családi fényképek a felmenőkről, s tovább gazdagodik a kutatási anyag. Különösen örülnének, ha kézzel fogható, egykori viseletre bukkannának. A kurzuson készült együttesekből tárlatokat, bemutatkozási lehetőségeket tervez az egyesület.