Frissen Zalából

2021.07.04. 07:00

Így viszonyultak az oltáshoz a 19. század eleji Zalában

A latinul variola verának nevezett fekete himlő már évszázadok óta iszonyatos pusztítást végzett mind Európa, mind más földrészek népességében. Vírusos fertőzés okozta, s ha valahol felütötte a fejét, rendkívül gyorsan terjedt. A halálozási arány elérhette a 30-40 százalékot is. Áldozatai főként a gyerekek közül kerültek ki, de felnőttek is elkaphatták. Szövődményként vakság, végtagtorzulás is bekövetkezhetett.

Foki Ibolya

Számos próbálkozást követően az angol Edward Jenner ­1796-os felfedezése, a tehénhimlővel való vakcináció hozott áttörést a megbetegedések visszaszorításában. A 19. század elejétől már egyre több orvos szorgalmazta az oltás hatósági felügyelet alatti kötelezővé tételét. Az országot kormányzó Helytartótanács ugyancsak felkarolta az ügyet, és már 1804-ben rendeletet bocsátott ki a védhimlőoltás általános bevezetéséről. Ennek szükségességét egy 1813-as királyi dekrétum is megerősítette. A végrehajtás a helyi hatóságok, mindenekelőtt a megyék feladatává vált.

Egy 19. századi francia karikatúra a vakcinációról
Fotó: Wellcome Library

Zala meglepően gyorsan és pozitívan reagált az életmentő újdonság hírére. Az 1801. szeptember 14-i megyei közgyűlési jegyzőkönyvben ezt olvashatjuk: „A tehénhimlőnek mostanában behozott oltása… egyenlő óhajtással elfogadtatott.” Ugyanakkor a közgyűlés arra utasította az összes járási orvost, hogy „ezen boldogságot eszközlő mód pontosabb megtanulása végett” gróf Festetics György keszthelyi orvosához, Gutten Józsefhez forduljanak, s előmenetelükről a közgyűlést tájékoztassák. Eszerint Gutten József Jenner felfedezése után öt évvel már ismerte a módszert. De nem csak ő! Österreicher Manes József, Füred első fürdőorvosa 1802. május 2-án arról tudósította a nagyközönséget, hogy május 20-án elkezdi a tehénhimlővel való oltást. Kérte a szülőket, hogy a himlőn még át nem esett gyermekeiket küldjék el hozzá Füredre. Akadtak olyanok is, akikről csak keveset tudunk, de éppúgy tették a dolgukat. Közéjük tartozott Pillich József, a Szántói járás orvosa. A megye levéltárában az ­1802-es évből fennmaradt legrégebbi himlőoltási jegyzőkönyvben az ő aláírása szerepel. Megtudjuk belőle, hogy 1802. július 16-a és augusztus 6-a közt Türjén, Nyavaládon és Jánosházán összesen 20 gyereket oltott be. Járása területén még ezután is sokáig fáradhatatlanul tevékenykedett. Tény, hogy Jenner felfedezése után néhány évvel Zala megyében már több helyen oltottak, s a megye az orvosokat az oltás módjának elsajátítására, a kisgyermekes szülőket pedig a vakcina beadatására buzdította.

A kezdeti évek után aztán Zalában is lankadt kissé a buzgalom. Az 1811–1812-es súlyos himlőjárvány azonban megyénkben is ráébresztette az illetékeseket, hogy a fekete himlő továbbra is jelen van, s az oltás felvételének propagálásával egyidejűleg az emberek felvilágosításával is törődni kell. 1812-ben, az év első három hónapjában csak Kanizsán 90 gyermek esett a himlő áldozatául. A hatósági igyekezet és az orvosok lelkiismeretes munkája viszont igen sokszor megfeneklett a lakosságnak az oltás iránt érzett ellenszenvén. A vakcina elleni fellépés Európa-szerte egyidős volt a védőoltás megjelenésével. Gúnyrajzok sokasága keveredett mindenféle rémtörténettel. Ezek központi figurája általában a tehénhimlő beadása után valamilyen tehénre jellemző tulajdonságokat mutató személy lett, tehénszarvval, az oltás helyéből éppen kikelő borjúval, vagy az oltás után tehénként bőgni kezdő gyerekkel. Az egyik leggyakoribb ellenvetésként azt hozták fel, hogy a védőoltással az ember beavatkozik Isten dolgaiba. Az is fölmerült, hogy a tehénhimlővel való beoltás eddig nem létező betegségeket okoz majd a jövőben.

Edward Jenner, a himlőoltás felfedezője
Fotó: Wikipédia

1814 novemberében Hollán József főorvos egy nem túl derűlátó jelentésben arról panaszkodott a megyei közgyűlésnek, hogy hiába fáradoznak és hiába hirdetik a papok is az oltás fontosságát, a szülők elhanyagolják gyermekeik védelmét: „Himlő­oltásra nemcsak, hogy nem viszik, hanem azt inkább ellenzik és akadályoztatják” – írta. Majd azt ajánlotta, hogy Zalában is minél előbb állítsák fel az 1813-as királyi dekrétum nyomán szorgalmazott, úgynevezett Filiaris Deputatiót, amely lényegében az oltás végrehajtását felügyelő, tekintélyes személyiségekből létrehozott küldöttség volt. A testület a következő év elején meg is alakult. Tagjai főként az oltás koordinálására és a felvilágosító munkára helyezték a hangsúlyt.

Az oltást a gyakorlatban többnyire a járási sebészorvosok végezték. A kijelölt napon az adott település egy meghatározott helyére az elöljárók összeterelték az oltásban részesülőket, s ott zajlott le a folyamat. A beoltottak az oltás megtörténtéről hiteles bizonyságlevelet kaptak. 1818. július 25-én oltották be szülőfalujában, Nemesapátiban a kis Püspöky Gráciánt, aki ekkor volt hét hónapos. A vakcinát a karjába beadó Fleischhacker József megyei főorvos valószínűleg nem gondolta, hogy 31 év múlva, a budai vár 1849. május 21-i bevételekor ezek a most még gyenge karok tűzik ki majd elsőként a zászlót a vár falára. A főorvos által kiállított bizonyságlevélnek Püspöky Grácián akkor vette igazán hasznát, amikor 1834-ben 17 évesen jelentkezett az alsó-ausztriai Tullnban működő utászkari iskolába. Ausztria ugyanis már 1801-től az oltási igazolás bemutatásához kötötte a császári képzőintézetekbe való felvételt.

Püspöky Grácián himlőoltási igazolása (1818)
Fotó: Kriegsarchiv, Bécs

A Püspöky Grácián apjához, Püspöky János császári-királyi őrnagyhoz hasonló, rangos nemesemberek példamutatása másokra is meggyőzően hatott. A század első három évtizedében Zalában az oltási hajlandóság egészében véve emelkedő tendenciát mutatott.

Akadtak viszont, akik ezután sem hittek senkinek. Az 1827. ­márciu­si vármegyei közgyűlésen a fentebb említett deputáció azt jelentette, hogy „az anyák gyermekeiket az oltás elől eldugják”. Kérték a megyét, hogy a hatékonyabb végrehajtás céljából minden járási orvos mellé rendeljen egy pandúrt, a közgyűlés azonban a kérést elutasította. Nem sokkal később Takács János, a Kapornaki járás orvosa számolt be róla, hogy sok esetben a községek bírái sem együttműködők, nem biztosítják a fuvart. Megjegyezte, hogy ha a gyermekeket el is hozzák az oltásra a szülők, utána otthon „a himlőt vagy vizelettel, [vagy] sós vízzel és lúggal kimossák”. Így hiába oltják be akár ötször is őket; „mindemellett az orvosnak a legnagyobb gorombaságot is [el] kell szenvedni” – tette hozzá.

Láthatjuk tehát, hogy hiába volt meg a király és a Helytartótanács részéről a felsőbb akarat a himlő okozta nagyszámú halálozás csökkentésére, a végrehajtás útvesztőiben az egész folyamat akadozott és vesztett hatékonyságából. Vagyis mai értelemben vett „kötelező oltásról” még semmiképpen sem beszélhetünk. Zalában a 19. század folyamán még többször kitört a járvány, s bár rendelkezésre állt a vakcina, a kor embere még sokáig nem tudta eldönteni, melyiktől is féljen jobban.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában