Befűtöttek Gébárton a kovácsok

Talán sokan nem tudják, de régen például a mesterek kalapácsjelekkel kommunikáltak az inasokkal. Békefi Antal zeneszerző, kántor és pedagógus Munkaritmus, munkarigmus című könyvében összegyűjtötte ezeket a jeleket, amiknek különösen akkor volt jelentőségük, amikor két vagy ennél több kalapács csapott le váltakozva az üllőre. A kovács úgy ismerte üllőjét, mint zenész a hangszerét.

Amint megálltunk a kézművesház mellett, egyből tudtuk, merre menjünk, követtük a kalapácsok hangját. Csiszár Tibor és Vass Krisztián népi iparművészek alázattal és jókedvűen oktatták a kezdőket és haladókat egyaránt, csupán néhány percre pihentek, hogy minket tájékoztassanak.

– Az alapokkal kezdtük, aztán hétvégére már mindenki a saját elképzelése szerint készíti az elgondolt használati eszközt, dísztárgyat – mutatja a sorakozó vas remekeket Csiszár Tibor. – Idén például formáztunk fogót, hajlított gyertyatartót, de van itt több máltai kereszt, ami elsőre tűnik csak könnyűnek, amúgy megvan ennek is a technikája. Az első munkadarabokat Krisztiánnal kovácsoljuk, aztán jönnek a többiek, felváltva tanítjuk őket. A bemutatott technikák között van a nyújtás, hegyezés, fejezés (ez a kovácsoltvas szegnél kell), hasítás. A lényeg, hogy egyszerre egy anyagból dolgozunk és nagyon gazdaságosan, nem pazarolunk. A máltai kereszt­nek például négyzetes forma az alapja, felhasítjuk két irányban, aztán kifordítjuk. Két–három óra alatt készül el. Olyan, mint a csörögefánk, csak ez kicsit keményebb – mondja nevetve a mester. – A lényeg az, hogy a tanulók először a kézi technikát sajátítsák el, aztán mehetnek a géphez.

A hottói Vass Krisztián nyolc éve szeretett bele a kovácsolásba, eddig szerzett tudását szívesen adja tovább a többieknek. Kell az utánpótlás, hogy ne haljon ki a mesterség.

– Engem még ma is megkeresnek a faluban, hogy hozzam rendbe a szerszámokat, a kaszát, az ekevasat, bár nem ez a főállásom. Lovakat már nem kell patkolni, mivel az állattartás visszaszorult, a szekerekhez sem kell vasalatot kovácsolni. Mai modern világunkban kissé átalakult a fontosságunk, így a kovácsok azt készítik, amire leginkább szükség van, vagy amiben gyönyörködni lehet. Saját kedvtelésből tanultam meg a mesterséget, persze ehhez közrejátszott, hogy ükapám, dédapám, nagyapám volt a falu kovácsa. Sajnos a műhelyt és a szerszámokat nem tőlük örököltem, nagyapámat korán elvesztettük, őt nem ismerhettem meg személyesen. A mesterség szeretete az, ami tovább él bennem.

Kovács Menyhért hű a nevéhez, igaz, nem kovácsként, hanem lakatosként dolgozik a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, az ő dolga a kovácsolt vasból és fémből készült díszletek gyártása, egyszóval minden, amihez fémmegmunkálás szükséges. Az egerszegi kovácstáborok elmaradhatatlan résztvevője.

– Gyerekkorom óta érdekel ez a mesterség, annak idején volt szerencsém a téeszekben gyakorolni, mindig a kovácsok között sündörögtem. Talán ezért is lett a szakmám lakatos, hivatásom és hobbim egyben. Szeretem a kihívásokat, és van türelmem az alkotómunkához. A vásárlói igények változnak, ám az elkészítési alapok ugyanazok.

A Győr-Moson-Sopron megyei Lövőről érkezett Udvardy Gergely, aki igazi ifjonc a táborban, ajándékba kapta a részvételt.

– Mióta ismerkedem a kovácsmesterséggel? Hétfő óta pontosan. Én meglehetősen kezdő vagyok, és azt kell, hogy mondjam, nem könnyű szakma, ám mindig érdekelt. Nagyapám először kovács volt, majd bádogos lett belőle. Talán az ő emlékére szeretnék én is egy kis ízelítőt kapni, hiszen néhány szerszámot rám hagyott. Egyelőre hobbinak szánom, otthon kialakítom a kovácstüzemet, beszerzem az üllőt, s apróbb dolgokkal kezdem, meglátjuk, mi kerekedik ki ebből a történetből.

Látogatásunk végén egy másik fiatalembert is megismertünk: Csohány Tibor Tordasról érkezett, Fejér megyéből. Gergelyhez hasonlóan ő is már régóta kacérkodott a gondolattal, s most jött el az idő, hogy élete első kovácstáborában sajátítsa el a fortélyokat.