A hortobágyi kényszermunkatáborokba elhurcoltakra emlékeztek Nagykanizsán

Az eseményen ott voltak a város vezetői, valamint Bene Csaba, a megyei közgyűlés alelnöke is. A felvezető narrációban elhangzott: az áldozatok közé tartozott a város egykori neves polgármestere, dr. Krátky István is, akit a német megszállás után leváltottak, majd a kommunisták deportáltak a Hortobágyra. Hosszú évtizedekig azonban beszélni sem lehetett a magyar Gulagról.

- A hatalom, amely beletapos az otthon benső életébe, a nemzet létezésére is tör – mondta beszédében Balogh László polgármester. – Egy összetákolt és embertelen ideológia nevében elvették az emberek életéhez és méltóságához alapul szolgáló otthonaikat. Megfosztották őket mindentől, mert nem akartak elvtelen ideológiákban hinni Isten és a haza helyett, nem akarták szolgálni a kommunizmus esztelen hitét. Egyetlen ellenszere e gyűlöletkultúrának az emlékezés. Aki emlékezik, annak megmarad a hite, otthona, nemzete.

A folytatásban Cseresnyés Péter államtitkár úgy fogalmazott: 1952. június 17-én Nagykanizsán olyan embereket tettek földönfutóvá, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy szorgosak voltak, hittek nemzetben és a közösség hagyományokra épülő jövőjében. A kanizsai vasútállomáson egész életpályák, többgenerációs erőfeszítések értek véget néhány rövid hajnali óra alatt.

- Az elvtársi szellem örökösökre talált és velünk maradt – folytatta. – Ma is vannak olyanok, akik új, megváltó erőnek hirdetik magukat. Olyanok, akik azt állítják, semmis a magyar állam alkotmányos alapja, mert nem szájuk íze szerint való, ezért újra kell azt alkotni. Indoklást hazudnak hozzá.

Végül a Hortobágyra elhurcoltak nevében dr. Járosi Márton kapott szót. A férfi megrendülten beszélt, s úgy fogalmazott: családtagjait, tanárait hurcolták el azokról a vágányokról, melyekről egykor a zsidókat deportálták. Az ifjúságnak kell továbbadni az emlékezés lángját, mert kizárólag ebben az esetben marad meg drága hazánk.