Beszélgetés nagyböjt idején Várszegi Asztrik atyával, bencés szerzetessel

– Jézus tanítványi köre, akiket még nem mondhatunk kereszténynek, egy maroknyi Jézus-követő, akik Jeruzsálemben élnek. Üldöztetésük indítja el őket. Előbb a környező, majd távolabbi városokba, sőt, az akkori világ megtérítésére. A végeredmény: világegyház. Ma az ehhez a közösséghez tartozók sok vonatkozásban ténylegesen globalizáltak lettek, az egész világban jelen vannak. A kereszténység egyetemes valóság, és azon belül a katolikus egyház világegyház. A kereszténységgel párhuzamosan mind kezdeteikor, mind virágkorában, a középkorban, léteztek a más világvallások is: az iszlám, hinduizmus, buddhizmus. Ahogy az egyház hatalmi tényező lett, a szakadások is elérték. Előbb a keleti-nyugati egyházszakadás, majd az általánosan érzékelhetővé váló elvilágiasodás. Az ember már nem Isten törvényeihez méri lépéseit. Amint az egyház a XIII. században világi hatalma csúcsára ért, már meg is kezdődött e befolyás lassú erodálódása. Ahogy a világi hatalmak is lehatárolódtak, és nemzeti, abszolút államok jöttek létre, az egyház folyamatosan teret veszít, súlyos anyagi veszteségekkel. Egyre merevebb lett, inkább intézményi volta, mint a missziós közösség vonásai mutatkoztak meg. A vallás egyre inkább tudatos választás, vállalás kérdése lett, és lesz. Mi még beleszülettünk a kereszténységbe, a következő nemzedék már választja a keresztény hitet, ha választja. Szabadságában dönt.

– Nem rémiszti ez meg a keresztény felekezeteket?

– Nem szabad rémüldözniük, józan ésszel tudván, hogy ez a törvényszerűség. Mi az egyház? Jézus sohasem dogmatikai definíciókat, hanem képeket használ. Azt mondja, hogy „forrásvíz”, „só”, a „világ világossága”, „mécses”. Sóból sem tonnákat tartunk a háztartásban, csak keveset, mert az tudja ízessé tenni az ételt. Az, hogy valaki hívő lesz, azt jelenti, hogy szabadon választott hittel hisz Istenben. Hitében föl tudja fogni Isten hívását és jelzéseit, és Isten mellett dönt, hívő lesz. Mind a két oldalról működik ez a személyes kapcsolat, és az egyháznak ez a küldetése, hogy az embereket ránevelje, megtanítsa az Istennel való bensőséges kapcsolatra. Így mondanám leegyszerűsítve: ha a szerelem működik, akkor az élet is működik. Ha az Istennel való személyes kapcsolat működik, hisz Istenben, akkor az embernek megvan a kapaszkodója, a biztonsága. Ha nem, ha nincs ez a személyes mozzanat, akkor oda tartozhat, egyházadót fizethet, a dolog csak részlegesen, vagy úgy sem működik. Látjuk, hogy különböző civilizációk, kultúrák vannak világszerte, évszázados, évezredes gyökerekkel, így nem várhatjuk el azt, hogy a római katolikus egyházba betagozódik mindenki. A helyi tradícióban tiszteljük az értéket, de tudjuk, hogy bármikor kereszténnyé lehet, hiszen maga a keresztény közösség is így indult kezdetben. Lehetővé kell tennünk, hogy onnan is csatlakozhassanak a keresztényekhez, és azoknak is, akik semmilyen valláshoz nem kötődtek. Isten szabad mindenki irányába. Jézus azt mondja: aki kér, kap – aki keres, talál – aki zörget, annak ajtót nyitnak. Ha valakiben benne van ez a spirituális igény, szeretne hinni Istenben, szeretne a Teremtőhöz tartozni, akkor biztos vagyok benne – mondom én hívő emberként –, hogy az élete során megkapja azokat a lehetőségeket, ahol rányílhat a szeme Isten valóságára. Aki így gondolkodik, az nem fél attól, hogy tízen vagyunk, vagy húszezren, hanem próbálja megélni és lehetőleg továbbadni, kisugározni ezt az örömteli tapasztalatot az embereknek. Péter apostolt idézem: Adjatok számot reménységetekről, ha megkérdeznek benneteket! A keresztény misszió ez! Látva a hívő ember örömét, boldogságát, kiegyensúlyozottságát, szöget üthet a kívülálló fejében: honnan veszed az örömödet? Csak azt mondhatjuk, hogy ez ajándék, más szóval: kegyelem. Ez Istennek jelenléte bennem. Minden érzékeny lelkű embernek honvágya, vagy vágya támad arra, hogy megtapasztalhassa ezt. A hit így adódik tovább, így működik. Az egyháznak is ez a szerepe. Nem az, hogy föl­építse a fél világot, gazdasági kérdéseket oldjon meg, hisz azt nem tudtuk, akárhányszor akartuk is. A karitász működik, több mint kétezer éve, de a hatalmat fenntartani ebben a világban – az nem megy.

– Ha a vallási hovatartozás választás, nem ütközik-e a kisdedek keresztelési gyakorlatával?

– Nézzünk rá a kétezer évünkre! Kezdetben nem kereszteltek meg mást, csak felnőtteket, akik tudták, hogy mit vállalnak. Kialakult a katekézis, a keresztelésre jelentkezők, a hitújoncok felkészítése. Amikor a társadalom keresztény lett, akkor a hívek így gondolták biztosítani gyermekeik számára az üdvösséget. Az egyházban mindig megvolt mind a két keresztelési forma, a felnőtteké is és a gyermekeké is. Aki ma csatlakozik az egyházhoz, az többségében felnőtt. Klasszikusan húsvétkor van felnőttkeresztelés, a 27 év főapáti szolgálatom alatt szinte mindig volt két-három felnőtt kereszteltem húsvét vigíliáján.

– Hogy zajlik a húsvét vigíliája?

– A keresztény ünneplés legszentebb csúcspontja a húsvét éjszakai mise, előtte a szent három nap – nagycsütörtök, nagypéntek, húsvét éjszaka, illetve vasárnapja. Kezdődik Jézus tanítványaival eltöltött, Urunk utolsó vacsorájára való emlékezéssel. Jézus, az Úr a kenyér és bor színében az utolsó vacsorán – úrvacsora formájában – velünk maradt. Emlékezünk alázatosságára azzal a gesztussal, hogy az egyházközösség elöljárója (püspök, pap) megmossa 12 tanítvány lábát, amint Jézus is tette. Nagypénteken nincs áldozatbemutatás, Krisztus szenvedését és halálát gyászoljuk. Nagyszombaton kereszthalálára emlékezünk, gyászoljuk, csendben és imádságban. Szombat estére beköszönt Húsvét éjszakája, amikor a sötétben fény támad, a halálból élet. Krisztus feltámadását ünnepeljük az isteni ige hallgatásával, keresztségi fogadalmunk megújításával, a hitújoncok megkeresztelésével és az eucharisztia (mise) ünneplésével. Az éjszakai istentisztelet nagyon gazdag, Pannonhalmán különösen szép és bensőséges. Püspökként, az egyetemi templomban 22 órára befejezve az ottani istentiszteletet, autóba ültem Budapesten, és hazajöttem. Beálltam a Bazilikából kiözönlő hívek közé. Akik megismertek, kérdezték: hazajöttél? Igen – válaszoltam –, mert az Úr csak Pannonhalmán támad fel! Szép az istentiszteletünk! Mi történik? A templomi közösség a keresztfolyosón, a kerengőben várja az istentisztelet kezdetét, amely a teljes sötétségben tűzszenteléssel kezdődik. A víz, a tűz a világ alapelemei. A tűzről meggyújtják a húsvéti gyertyát, majd aztán továbbadjuk a gyertya fényét, és a sötétségből világosság támad, majd amikor hálaadó körmenettel bemegyünk a templomba, akkor a Bazilikában egy diakónus elénekli a húsvéti öröméneket, az Exsultetet. Isten jóságáról szól az ének, még Ádám és Éva bűnbeesését is megköszöni, mert az hozta közénk Isten irgalmas jóságát. Amikor ez megtörténik, akkor leül a közösség, és egy bibliai olvasmánysorozatot hallgat meg, amely elbeszéli a világ teremtésétől kezdve Isten és az ember kapcsolatának történetét, a húsvéti Örömhír meghirdetéséig: „Föltámadtam, és ismét itt vagyok veletek most.” A mise során megkereszteljük az új egyháztagokat, fölvesszük őket Krisztus élő testébe, és aztán együtt ünneplünk velük. Aki egy ilyen háromórás liturgiában részt vesz, boldog! Érzékeltetni az élményt, kevés a szó. Az intenzív öröm senkit nem enged aludni, következik a második, a feltámadási körmenet. A főmonostori kapuhoz érve a főapát fogadja a híveket, háromszor belekiáltja az éjszakába: – Krisztus föltámadott! – Valóban föltámadott! – hangzik rá a válasz. Békejobbot nyújtunk egymásnak, húsvétot kívánunk a köszöntéssel: – Krisztus feltámadott! Valóban feltámadott, alleluja, alleluja! – Odakészítjük a megáldott húsvéti kalácsokat. Ilyen módon is közösségben vagyunk. A húsvéti vigília – ez a szent három nap – összesűríti a keresztény örömhírt, az evangéliumnak az imádságban, liturgiában formált lényegét. Mindannyian cselekvő részesei vagyunk. Mikor először mostam nagycsütörtökön főapátként a rendtársaim lábát, akkor egy volt, huncut noví­ciusom rám nevetett lábmosás közben, és azt mondta: „Végre nem csak a fejemet, hanem a lábamat is megmosod” – ilyen a húsvét, természetes, szép, lelket gazdagító, csodálatos. Ezt akarjuk, hogy a hívek is jól érezzék magukat; szabadnak, Isten örömét, az ujjongást megtapasztalva.

– Tekinthetünk-e Jézus keresztútjára, mint metaforára?

– Igen. Életünkben rendkívül fontosak a példák, a minták. A szenvedést viselnünk is példára, olyan személyre van szükségünk, akivel azonosulva még a szenvedést is könnyebben tudjuk elviselni. Ahhoz, hogy egy férfi férfiemberré érjen, szüksége van arra, hogy lássa az apját. Hogy egy kislány majd nő, anya lehessen, szüksége van az édesanyjára. A mintával történt azonosulás révén válunk azokká, akivé felnőttként lennünk kell. Ezért kell a család, ezért kell a tanár a diák számára, mester a tanítványnak – tudattalanul beépítjük személyiségünkbe mintaként a másikat. Ahogy a halál elől is, ugyanígy a szenvedéstől is menekülünk. Krisztus eszményi személy az azonosulásra. Pontosabban Ő az, aki nagy részvéttel azonosulni tud velem, a saját keresztutamon. Nem megoldja, hanem velem van. Az Ő életét nézve ráébrednünk, hogy nincs az a magas poszt, rang, ami kivédhetné hogy megaláztatás érhessen bárkit. De nem ezt hirdetjük, hanem azt, hogy meg tudom oldani Isten fiának példája szerint a saját szenvedésemet. Itt van nagy ereje a Mária-kultusznak is a kereszténységben. Egy nő, egy asszony mindig érettebb, mint egy férfi. Az anyaság olyan szenvedéssel indul, amit egy férfi soha nem tud beérni, ezért marad mindig kissé gyermek.

– Valamennyien félünk a haláltól. Ön is?

– Amikor jött a Covid, lehetőség volt arra, hogy akiben félelem van a megfertőződéstől, az maga vonuljon karanténba, gondoskodás mellett. Elsőként jeleztem, hogy élek ezzel a lehetőséggel. 27 évi főapátságom ideje alatt majdnem minden évben volt tüdőgyulladásom, vagy felső légúti hurutom, nem kellett magyarázkodnom. Egy hónap után elhagytam a karantént, de azóta is nagyon vigyázok. Azt gondoltam magamban: 75 éves leszel, mit vársz te az élettől? Meg kellene köszönni, amit kaptál! Leültem, és végrendeletet írtam. Nem líráztam. Azt írtam, kedves főapát úr, ha az Úr a Covid-járvány idején szólít magához, akkor a legegyszerűbb módon temessetek el. Te temess el, tudd azt, hogy örömmel, békével és hálatelt szívvel megyek el, az életem szép volt. Köszönöm Istennek. Fél oldal, itt van a fiókomban. Elvileg és érzelmileg nem félek. De tudom, hogy tüdőgyulladáskor milyen nehezen vettem levegőt, ez nehezemre esnék. Sokat imádkozom a megfertőzöttekért, az őket szolgálókért, külön imaszándékom az, hogy akik nem kapnak elég levegőt, legyen enyhülésük. Ha majd ott leszek, remény van bennem, hogy meg fogom oldani. Édesanyám mellett ott voltam, láttam a tekintetében, hogy igen, meg fogja oldani… Mindegyikünkkel valahogy így van.

– A kereszténységnek legnagyobb ünnepe a húsvét.

– Igen, attól az, hogy az élet ünnepe és nem a halálé. Jézus magára veszi emberi sorsunkat: születik, felnő, tanul, mellőzik, szenved az igazságért, keresztre feszítik… meghal értünk. Nem a bűn, a szenvedés, a halál az utolsó szó, hanem az, hogy Isten az Élet, és ettől nem akarja megfosztani az övéit. Nem utasít el senkit, akit teremtett, mert mindenkit szeret. Ilyen egyszerű. Minden jó szándékú, jó akaratú magyar honfitársnak mondom: nem félni, nem kétségbeesni, megtartani a reményt, kérdezni, keresni; kopogtassunk és ajtót nyitnak!