A szabadságharc zalai honvéd tábornoka mindent feláldozott hazájáért

Ezekkel a mondatokkal állt a magyar szabadság szolgálatába Gyulai Gaál Miklós, 1848–1849 egyetlen zalai tábornoka, a „14. aradi vértanú”. Életéről dr. Szarka Lajos történész két könyvet is írt, most pedig előadást tartott az Országos Könyvtári Napok hévízi nyitányán.

Gyulai Gaál 1799-ben Zalaszegváron született, elvégezte a bécsi hadmérnöki akadémiát, majd mintegy 30 évet töltött a Habsburg birodalom erődítményeiben. Utolsó szolgálati helyén, Károlyvárosban kerületi erődítési igazgatóként ténykedett, innen helyezték át 1848 nyarán Nagyszebenbe erdélyi biztosnak, ám súlyos beteg lett, s emiatt, saját kérésére, nyugdíjazták. De a szíve a kényelmes és gazdag élet helyett egészen mást diktált.

– Közben kitört a szabadságharc – eleveníti fel dr. Szarka Lajos –, Szemere Bertalan belügyminiszter pedig arra kérte, vállaljon szerepet. Nem habozott: Gyulai Gaál ott volt a pákozdi csatában, később Perczel Mór tábornok mellett harcolt a Muraközben, aztán 1848 decemberében Kossuth megbízta a hatezer fős aradi ostromsereg parancsnokságával. A partiumi vár ugyanis hű maradt a császárhoz.

A Maros hurokszerű kanyarulatában fekvő erőd támadását ’49 januárjában megkezdte az általa vezetett haderő, s a császáriak már-már a megadáson gondolkodtak, amikor Gyulai Gaál segítséget kapott Damjanich Délvidékről a Felső-Tiszához rendelt seregétől. Együttes ostromra készültek, de a Maros zajlásnak indult, Damjanich pedig türelmetlen volt és továbbment. A várvédők támogatására viszont 12 ezres császári had érkezett, amely elfoglalta Újaradot, sőt, a magyar kézen lévő Óaradra is betört februárban. Ezt a támadást Gaál visszaverte, ám a zalai hőst hazaárulással vádolták, amely alól végül felmentették, tavasszal pedig megbízták a Görgei koncep­ció­ján alapuló Balaton-felvidéki védelmi rendszer kialakításával, illetve Zala és Veszprém megyében a népfelkelés szervezésével.

De időközben eldőlt, nem a Dunántúlon védekezünk Haynauval szemben, ehelyett Kossuth a Délvidékre vonta össze a seregeket, ami – így utólag – hadászati és stratégiai szempontból is hiba volt. A zalai tábornok emiatt júliusban lemondott, s bujkálni kényszerült a Dunántúlt elfoglaló császáriak elől, majd szeptemberben Keszthelyen feladta magát. Előbb Bécsbe, aztán Pestre vitték, onnan pedig november elején Aradra. Tehát később „érkezett”, mint ahogy tábornok társait október 6-án kivégezték. Így viszont többet szenvedett.

– Először egy hadbíró 16 évi várfogságra ítélte, de Haynau a halálát követelte, s a megismételt eljárásban meg is született a végzetes verdikt – fogalmaz a hévízi történész. – Ám ekkorra már hatalmas volt a nemzetközi felháborodás a megtorlások miatt, ezért kegyelemből 20 év vasban eltöltendő fogságra enyhítették a büntetését, amiből két évet Aradon töltött, ezután – betegsége miatt – átvitték a pesti rabkórházba, ahol 1854-ben visszaadta lelkét a Teremtőnek.

Ez lett hát hazájáért hozott áldozatának „bére”…