Szakmailag és emberileg termékeny negyven év után vonul vissza nejével együtt dr. Loján József

Szájmaszkban fogad minket az orosztonyi rendelőben Loján doktor és felesége, dr. Loján Józsefné, aki egyben az egyik asszisztense is – a másik Németh Tamásné ápolónő, aki szintén immár 32 éve a „csapathoz” tartozik. A maszkot csak a fénykép kedvéért veszik le: mindenki, de az egészségügyben dolgozók számára különösen nehéz időszakban hagyják abba aktív pályafutásukat, melyet nem övezett csillogás – voltak viszont hálás betegek, megmentett életek, tűpontos diagnózisok és persze csendes, kitartó munka.

– Hogy kezdődött a pályafutásom, és miért lettem háziorvos? – kérdezett vissza dr. Loján József, aki elöljáróban elmondta: Orosztony a gesztorközség, azon kívül még Zalaszabar és Kerecseny tartozik a körzetbe. – A bátyám, aki 3 évvel idősebb nálam, szintén háziorvos lett, ő Somogy megyében maradt. Miatta gondoltam úgy, hogy ha ő el tudta végezni az egyetemet, nekem is sikerülni fog, én is vagyok olyan okos – mesélte nevetve. – Egyetem után az I-es belgyógyászaton indultam a zalaegerszegi kórházban (ott ismerkedtem meg laborasszisztensi végzettségű feleségemmel is), s a belgyógyászati szakvizsga után jöttem ki ide a körzetbe, éppen 40 évvel ezelőtt. Tudatos döntésem volt ez, abban bíztam, hogy háziorvosként többféle betegséggel foglalkozhatok, mint a kórházban. Ráadásul a pécsi orvostudományi egyetemen az egyik tanárunktól, Romhányi professzortól mindig azt hallottuk, hogy a beteg sorsa az első orvosnál dől el – ez nagyon motivált, kihívásnak is tekintettem a körzeti orvosi (akkor még így hívták) munkát. Új munkahelyemen, itt, Orosztonyban hamar kiderült számomra, hogy ez valóban így van, ami nagy felelősséget ró az emberre. Különösen igaz ez az ittenihez hasonló vegyes körzetekre, ahol gyakorlatilag nullától 100 éves korig látjuk el a betegeket. Sikerélményt nyújt, ha egy-egy komolyabb mandula- vagy tüdőgyulladást meg tudunk gyógyítani, de az orvosi munka velejárója a kudarc is, amelyet szintén tudni kell feldolgozni. Akinél szükségesnek látjuk, azt továbbküldjük a nagykanizsai kórházba fekvőbeteg-ellátásra vagy szakrendelésre, ahol megkapják a szükséges terápiát, illetve a műszerezettség okán jobbak a diagnosztikai lehetőségek. Jó a kapcsolatunk az ottani kollégákkal és a mentőkkel egyaránt.

Az orosztonyi háziorvost pályafutása során több olyan élmény is érte, amiért – ahogy Romhányi professzor fogalmazott – érdemes volt a gyógyítói hivatást választani. Mint mesélte, egyszer, még 25-30 évvel ezelőtt például felkereste egy Orosztonyból elszármazott, akkor 30 év körüli fiatal hölgy, akit már belgyógyásztól az ideggyógyászig több orvos látott, s szédüléses panaszait depresszióként diagnosztizálták, azzal is kezelték.

– Nekem megvolt az a helyzeti előnyöm, hogy ismertem a családot, a felmenőket, és tudtam, hogy a nagymamának volt egy kisagyi daganata – árulta el a háziorvos. – Ezt nem könnyű diagnosztizálni, CT-vel sem sikerül mindig igazolni, mert a sziklacsontok eltakarják a kisagyat. Én a nagymama miatt nála is kisagyi daganatra gondoltam, továbbküldtem korábbi kollégáim segítségét kérve az egerszegi kórházba, ahol MRI-vizsgálattal sikerült igazolni a feltételezésem. Pécsi kedves kollégám operálta meg a hölgyet, aki hála istennek a mai napig jó egészségnek örvend – habár a daganat jóindulatú volt, ha tovább nő, halált okozott volna. Erre az esetre jó érzéssel emlékszem vissza.

Dr. Loján József szomorú tapasztalata, hogy az Orosztonyban háziorvosként eltöltött 40 év gyorsan, túl gyorsan elszállt. Szeretett a falusi környezetben dolgozni, hiszen ő maga is egy somogyi faluból, Babócsáról származik, így a kistelepülések idillje, családiassága mindig közelebb állt hozzá, mint a városok pezsgése.

– Jól éreztük magunkat itt a feleségemmel, az emberek nagyon barátságosak, befogadóak. Úgy érzem, szerettek minket a betegek, mi is szerettük őket, nehéz elválni, de eljött az idő, amikor muszáj – szögezte le Loján doktor, aki egyébként hivatalosan 60 éves kora óta nyugállományban van, nyugdíj mellett dolgozott tovább. – Két fiúgyermeket neveltünk fel itt, a nagyobbik szintén orvos lett, háziorvos Gödöllőn, s a menyünk is ezt a hivatást űzi. Jó helyük van, három lány­unokával ajándékoztak meg minket. A kisebbik fiam Zalaegerszegen él, népművelőnek tanult. Én legszívesebben a balatoni nyaralónkban múlatom az időt, kertészkedem és olvasok, van tehát forgatókönyvem a pihenőévekre. Visszaköltözünk Zalaegerszegre, a megyeszékhelyen töltjük el a még előttünk álló időszakot. Két lakásunk is van ott – persze csak az egyikben élünk majd, a másik arra lesz jó, hogy néha elvonulhatok valahova, ha nagyon igénylem az egyedüllétet, hiszen a feleségemmel éjjel-nappal együtt voltunk az elmúlt 40 évben, ami valljuk be – néz egyetértőleg, nevetve bólogató nejére –, nem könnyű dolog…