A tótszentmártoni Mihovics Szebasztián a papi hivatást választotta

Kései követő

Szebasztián a Pécsi Egyházmegye kebelében kezdte meg papi tanulmányait, s az Esztergomban most tanuló kispapok közül az egyik „legfoglalkoztatottabb”. Részt vehetett az augusztusi Szent Jobb-körmenetben, szentmisék rendszeres felolvasója, legutóbb pedig a közszolgálati tévé képernyőjén tűnt fel, ahogy a pécsi székesegyházból közvetített szentesti, éjféli szentmisén a liturgia egy részét, az olvasmányt fölolvasta az ország nyilvánossága előtt. S nem utolsósorban: biztosan sokan látták az interneten keringő videófelvételt, melyen az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet papnövendékei az adventi készületben gyönyörűen énekelték az Ecce, carissimi, azaz Íme, kedveseim kezdetű éneket.

De vajon miért választja egy fiatalember mostanság a papi hivatást? Többek között erre is választ kaptunk, amikor Szebasztiánt meglátogattuk az otthonában, Tótszentmártonban.

Három dolog kell ahhoz, hogy pap legyél

– Egy idős atya egyszer azt mondta nekem: három dolog kell ahhoz, hogy pap legyél – bocsátotta előre kérdésünkre Mihovics Szebasztián, aki egy hónappal ezelőtt öltözött be, azaz ölthette magára a reverendát. – Az, hogy a Jóisten akarja, a hívek akarják, és te is akard. Ha ezek a feltételek adottak, akkor érezheti az ember azt, hogy a Jóisten hívja. A többi kispaptársammal beszélgetve arra jutottam: annak ellenére, hogy vannak olyanok, akik már idősebb korukban lépnek be a szemináriumba, tehát főiskola, egyetem után, azért az a bizonyos hívás, az egyház és a papság iránti vonzalom már kisgyermekkorban megmutatkozik. Így volt ez az én esetemben is. Kétéves múltam, amikor elveszítettem édesapámat. Édesanyám a közeli Nagykanizsán dolgozott, én pedig sok időt töltöttem a nagymamával. Itt, a Mura mentén található horvát ajkú településeken az idősek, a nagyszülők, dédszülők vallásossága még ma is példaértékű – én is a mamával jártam szentmisékre, litániákra, esténként együtt imádkoztunk. Tetszett a templomi miliő, amit megpróbáltam otthon is megidézni: gyakran azt játszottam, hogy pap vagyok és misét tartok. Hasonlóról sok fiú ismerősömtől hallottam. Természetesen van, akinél ez a felnőttkorra elmúlik, és van, akinél megmarad. Nálam megmaradt…

Szebasztián ennek megfelelően a 8. osztály elvégzése után egyházi középiskolába jelentkezett. Habár Tótszentmárton a Szombathelyi Egyházmegyéhez tartozik, ő mégis inkább a pécsit választotta, mert Pécs már egészen kicsiny korában elbűvölte szépségével, kisugárzásával. Ezért az ottani, a Pécsi Egyházmegye fenntartásában működő Szent Mór Katolikus Iskolaközpontot választotta, itt is érettségizett. Az iskola paptanárai segítettek neki abban, hogy végleg felismerje Isten hívását. (Nevetve mesélte, egyfajta jel volt számára az is, hogy habár még civil ruhában járt-kelt a városban, számára ismeretlenek „Dicsértessék!”-kel köszöntek rá… E sorok szerzője ehhez csak annyit fűz hozzá, hogy a Szebasztián név azt jelenti: Sebestia városából való; magasztos; felséges.)

A húszéves fiatalembert arról is firtattuk, vajon a világi dolgok soha nem vonzották-e.

Erősebb volt a Jóisten hívása

– Természetesen az én életemben is voltak lányok, akik iránt vonzalmat éreztem, de valahogy erősebb volt a Jóisten hívása – válaszolta. – A pénz, a csillogás pedig igazán sohasem érdekelt, nem ezeket tartottam és tartom a legfontosabbaknak egy ember életében.

Szebasztián – Mura menti horvát lévén – bírja a horvát nyelvet is, így az sem véletlen: gyakorlati idejét hamarosan Mohácson, a sokácok, az ottani horvát népcsoport körében tölti.

– Minden egyházmegyének van egy hivatásreferense, az ő feladata, hogy felmérje a kispapok kompetenciáit, s aszerint sorolja be, kit hova küld gyakorlatra – folytatta a kispap. – Ez arra is jó, hogy a növendékek megismerhetik egy már gyakorló plébános munkáját. A kívülállóknak általában csak az van meg, hogy a pap miséz hétköznap és vasárnap, pedig ennél sokkal szerteágazóbb a papi hivatás. Mert ott van még az adminisztráció, a plébánia gazdasági ügyeivel való foglalkozás, a hitoktatás, a temetések, az esketések, a keresztelések, a betegek látogatása, otthoni gyóntatása és még sorolhatnám…

A papneveldében szigorú napirend szerint telnek a napok. Reggel zsolozsmával, szent­misével indul a nap a szemináriumban, reggelizni csak ezek után lehet. Ezt követően a kispapok átsétálnak a főiskolára, ahol meghallgatják az aznapi elő­adásokat. Ebéd után kapnak egy órányi kimenőt a városba, ilyenkor van mód például vásárlásra vagy arra, hogy ismerőseikkel, barátaikkal, szüleikkel találkozzanak. Aztán kezdődik a szilencium, a tanulószoba, melynek keretében a következő napi „tananyagot” sajátítják el, lelkiségi irodalmat olvasnak. Ezután a Szentírás olvasása következik, majd vacsora, azt követően pedig zsolozsmáznak, elimádkozzák a vesperást. Ha mindezen túl vannak, este kimehetnek még kis időre a városba, s a nap ötperces dicsérettel zárul, immár újra a szemináriumban.

– A Pécsi Egyházmegyében hét évig tart a teológiai (papi) képzés, ami normál esetben hatéves, ez alól a Váci Egyházmegye és a miénk a kivétel – magyarázta Szebasztián. – A kétévnyi filozófiaképzést négy év teológia követi, s a kettő között van nálunk egy úgynevezett szociális év, amit „kint” a világban, kórházakban, idősotthonokban, hajléktalanszállókon töltünk el azért, hogy az egyház szenvedő arcát is megismerjük. A kispapok életében minden évben történik valami fontos dolog: első évben beköltöznek a szemináriumba, másodévben beöltöznek, magukra öltik a reverendát, innentől járhatnak papi civilben. Harmadévben lektorrá avatják, tehát hivatalosan megbízza őket az egyház azzal, hogy legyenek templomi felolvasók. Negyedikben válhatnak akolitusokká, az Oltáriszentség rendkívüli kiszolgáltatóivá, miséken áldoztathatnak, illetve elvihetik a betegeknek az Eucharisztiát. Ötödév végén van a diakónus­szentelés, akkortól lehet keresztelni, esketni, de misézni még nem. Hatodévben pedig következik az utolsó lépcsőfok, a papszentelés. S hogyan képzeli el hivatását?

A jövőről

– Azt gondolom, az egyháznak, így a papságnak is nyitnia kell még jobban a világ felé, a papnak a helyi közösség aktív tagjává kell válnia – jelentette ki. – A világtól való elvonulás, a zárt ajtók mögötti elmélkedés inkább a szerzetesek feladata, ezért is hívnak minket úgy: világi papok. Ez kijelöli a feladatunkat, azt, hogy a világban éljünk, az emberek, a hívek közt. Sok atya ezt nagyon jól csinálja, előadásokat, rendezvényeket, zarándoklatokat szerveznek, a gyerekeket elviszik kirándulni és így tovább. Ezt Beer Miklós váci egyházmegyei püspök úgy fogalmazta meg, hogy az egyháznak és a világnak szüksége van a „birkaszagú” pásztorokra, akik a nyáj körében élnek. Ilyen pap szeretnék lenni én is.