Idén is nosztalgiáztak a Ruhagyár egykori dolgozói

Az összejövetel ötlete öt évvel ezelőtt Simon Líviának jutott eszébe, aki technikusként az utolsó napig kitartott, vagyis azok közé tartozott, akik, képletesen szólva, lefogták a halott gyár szemét.

– Bár a Ruhagyár felszámolása után a nyugdíjig még 9 évet a Colorban is dolgoztam, az első munkahelyem sorsa miatti bánatom soha sem csitult, s egyre jobban hiányoztak a volt kollégáim. A felszámolás 10. évfordulóján, 2013-ban meghívtam botfai otthonomba a közvetlen munkatársaimat. Nagyon jó érzés volt újra együtt, kiderült, a barátságunk egy szikrányit sem halványult. Megosztottuk egymással a gondjainkat, elmeséltük, mi történt velünk a tíz év alatt. Olyan jól éreztük magunkat, hogy úgy döntöttünk, másokat is hívunk. A következő évben már az Erdődy–Hüvös-kastélyba kéredzkedtünk be, s mára a 15 fős kis baráti társaság közel megtízszereződött – mesélte Lívia, miközben üdvözölte a folyamatosan érkező ruhagyáriakat.

Ruhagyáriak

Mert bárhova sodorta őket a sors, még most is „ruhagyárinak” mondják magukat. Amin persze nincs mit csodálkozni, hiszen Simon Lívia például 1963-ban ipari tanulóként lépte át a gyár küszöbét, az iskola után szalagon kezdett, aztán munka mellett továbbtanult, s hamarosan technikusként dolgozott.

A törzshelyük a botfai Erdődy–Hüvös-kastély maradt, de az öt év alatt már kinőtték a jókora ebédlőt, s az idén megtöltötték a hodályméretű pinceklubot is. Líviával nevetve latolgattuk, lehet, hogy jövőre a sportcsarnokot kell kibérelni?

Ez persze túlzásnak tűnhet, pedig van alapja, hiszen a Ruhagyár fénykorában 3300 dolgozónak adott munkát. De lassan felcseperedik egy generáció, amelyik már nem tudja, hogy Zalaegerszegen a Platán soron abban a hatalmas, félig lerombolt, kibelezett, törtablakú épületben hajdan Közép-Európa legmodernebb ruhagyára működött, méghozzá feszített tempójú svájci munkaszervezéssel. Modelljei világhírűek voltak, a ZA-KO (Zalai Konfekció) márkát szinte egész Európában ismerték, megrendelőik közé tartozott például Anglia, Hollandia, Franciaország, Németország, Svájc és az USA is.

Az idei találkozón a "legrégebbi" dolgozónak Basa Ferencné számított, akit nemcsak vezérigazgató férje miatt ismer minden volt ruhagyáros, hanem, mert ő maga is 1955-től a nyugdíjazásáig közöttük dolgozott.

- Nagyon szép hagyomány volt a Ruhagyárban a nyugdíjas-találkozó, ahol a vezetők, a kollégák olyan szeretettel fogadták a volt munkatársakat, mintha sohasem mentek volna el. Már előre tervezgettem, hogy majd nyugdíjasként én is visszajárok kedves munkahelyemre. Nem jött össze. Ezért is örülök ezeknek a találkozóknak, mert ha nem is a gyárban, de láthatom a régi kollégáimat - mondta Basa Ferencné, s elővette a régi fotókat, dokumentumokat, hogy ezekkel is segítse felidézni a múltat.

Kovács Lajos, aki első ízben jött a találkozóra, 35 évet dolgozott a gyárban, szabászati teremmesterségig vitte.

- 1956-ban férfiszabó szakmunkástanulóként kezdtem a pályafutásomat, dolgoztam fizikai munkásként szalagon, vasaltam a központi befejezőben, az előregyártó gépteremben, közben tanultam, s úgy kerültem a szabászatra, így tanúja lehettem minden területen a fejlődésnek. Büszkék voltunk a modern gépeinkre, a világszínvonalú munkamódszereinkre, mi voltunk a legkorszerűbbek, a leghatékonyabbak, nem csak idehaza, hanem egész Közép-Európában. De a rendszerváltozás után mi sem kerültük el a privatizációt, a vállalat részvénytársasággá alakult.

Ezután már nem azzal a jó érzéssel mentek be dolgozni, mint régen, megfagyott a levegő, bár eleinte ment a szekér, aztán egyre világosabbá vált, hogy immár több sebből vérzik a valaha tőkeerős, korszerű, széles piaccal rendelkező gyár. A régi dolgozók közül többen is úgy vélik, 1996-ban kapták a halálos sebet, amikor osztrák többségi tulajdonba került a jobb sorsra érdemes ZA-KO. 1999-ben még nullszaldós volt a gyár, 2000-ben már több mint 150 millió forintos veszteséget halmozott fel, 2001-ben a hiány meghaladta a 700 milliót, 2002-ben a 400 milliót. A kegyelemdöfések sorozata következett, a polgármesteri hivatal inkasszót nyújtott be, mert a többszöri halasztás ellenére sem fizették ki az iparűzési adót, a bankok felmondták a hitelszerződéseket, a CIB árverésen értékesítette a jelzáloggal biztosított ingatlanokat. A ZA-KO Rt. 2002-ben csődhelyzetbe került, a cégbíróság december 20-ával kimondta a cég felszámolását. A 200 fősre zsugorodott szakembergárda még reménykedett, hiszen adott volt a szakértelem, a gyár állt, gépeik modernek és üzemképesek voltak... Aztán egyik reggel már üresen találták a géptermeket.

Németh Lajosné, akit Csöpi néven minden ruhagyáros ismer, 1969-ben adta le a gyárban a munkakönyvét. A tervosztályon kezdte, aztán továbbtanult és a munkaügyi osztályon találta magát. Munkaügyi előadóként sem hagyta abba a tanulást, s amikor elődje nyugdíjba vonult, ő lett az osztályvezető.

- Most is megismerek mindenkit - jelentette ki büszkén Némethné. - Nem múlhatott el úgy nap, hogy ne mentem volna le valamelyik gépterembe, főleg, hogy később a személyzeti feladatok is rám maradtak. Nagyon szerettem a munkámat, az embereket, de 2001-ben, 55 évesen mégis elmentem nyugdíjba. Már elkezdődtek a leépítések és nem akartam, hogy a fiatalokat küldjék el. Örülünk, hogy megszervezik nekünk ezt a találkozót, remélem, jövőre még többen leszünk. Ugye jövőre is eljöttök? - kérdezte a körülötte ülőket, s ők válaszoltak: hát, persze, Csöpikém!

- Amikor hallottam, milyen sorsra jut a Ruhagyár, örültem, hogy nekem még sikerült tisztességgel nyugdíjba mennem - így Kulcsár Jánosné, aki a bérosztály dolgozójaként és teremírnokként szintén mindenkit ismer.

Kruzslik Lászlóné, aki az 1. gépteremben dolgozott anno, elmondta, hogy a Ruhagyár nem csak a munkáról szólt: rendszeresen nyaraltak Révfülöpön, a gyár üdülőjében. De volt saját üzemorvosuk, munkásszállójuk, könyvtáruk, kertészetük, kézilabda- és tekecsapatuk, énekkaruk, színjátszókörük is.

Pelikán Gyuláné, Piroska, mint örökmozgó szervező technikus, 22 évig ikonikus alakja volt a Ruhagyárnak, aztán ugyanannyi ideig technológiai osztályvezetőként a Colorban folytatta. Mint mondta, a szíve mindig visszahúzta a "gatyagyárba" - ahogy a colorosok cukkolták anno a férfiruha-készítő kollégákat.

- Még az olyan sokszor megköpködött szocialista brigádéletre is jó szívvel gondolok. Nem csak dolgoztunk, hanem együtt ünnepeltünk, kirándultunk, lottóztunk, jó kis csapat voltunk - emlékezett Pelikánné.

Antosné Sziva Mariann, aki csak egy hónappal előbb hagyta el a süllyedő hajót, még a "kommunista műszakokra", a társadalmi munkákra is tudott jót mondani:

- Most is vannak karitatív akciók, nagy divat például a főzőcskézés, akkoriban mi szintén valamilyen nemes cél érdekében, óvodák, idősotthonok megsegítésére adtuk össze az erőnket. Ami ugyanilyen fontos, a Ruhagyárban messzemenően támogatták a tanulást. Én is a főnökömnek köszönhetem, hogy 36 évesen újra iskolapadba ültem.

Barkiné Raduly Éva a fiatal korosztályt képviseli, mint a kastélyban működő ifjúsági ház "mindenese" a szervezésben is segítségére volt Simon Líviának.

- Férfiruha-készítő szakmunkásként kerültem a Ruhagyárba, az előregyártón dolgoztam, mint bélészsebző. A dicső napokból nekem már nem jutott, de így is kedves emlékeket őrzök az ott töltött évekről.

Beesteledve, a találkozó végén a volt ruhagyárosok ekként búcsúztak: "Jövőre ugyanekkor, ugyanitt!".

[embed]]