Dűne – Egy új világ reménye

Ráadásul a manapság kifejezetten hanyatló kortárs sci-fik közül az ő nevéhez fűződik két kiemelkedő darab, az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049. Épp ezért tűnt remek választásnak Frank Herbert klasszikus regénye, a Dűne vászonra adaptálásához.

Paul (Timothée Chalamet), az Atreides-ház sarja, a herceg fia, s egyben klánja jövője. A birodalmat irányító császár a sivatagos Arrakis bolygóra küldi őket, hogy segítsenek a legfőbb nyersanyag, a „fűszer” kitermelésében, és tartsák féken az őslakos fremeneket. Paul eközben álmokat lát, melyek egy idő után már éber állapotban, vízió formájában elevenednek meg, és sötét jövőképet festenek.

Villeneuve-nek nem volt egyszerű dolga, amikor elvállalta, hogy filmre álmodja Herbert regényét. Egy neves rendezőnek már beletört a bicskája, nevezetesen David Lynch próbálkozott már adaptációval 1984-ben, ám a végeredmény megosztó lett, a mérleg nyelve pedig inkább a negatív oldalra húzott. A modern feldolgozás szintén két táborra fogja osztani a nézőket, de más végkicsengéssel. A Dűne lassú cselekményvezetésű, régimódi mentalitás szerint készült, ízig-vérig sci-fi, pont annyi újszerű húzással, amennyire szükség van. Villeneuve nem siet sehova, a két és fél órás játékidő első fele kvázi egy expozíció, mely sokak számára lesz kimért és vontatott, holott tömve van információval és ingerekkel. A rendező fantasztikus érzékkel építi fel az itt látható világot, mely él és lélegzik, s mi csak egy szeletkéjébe nyerünk betekintést. Arrakis, az Atreides-ház, vagy az elnyomó Harkonnenek már korábban is léteztek, és a történtek után is fognak. Villeneuve nem akar szájbarágós eredettörténettel traktálni, helyette egy birodalom működését ábrázolja, politikával, árulással, érdekellentétekkel, szövetségekkel. Hőseink egy hatalmas gépezet fogaskerekei, pusztán ennek a rendszernek a működését nézni is felemelő élmény. Rettenetesen hiányzott már egy olyan sci-fi, mely képes új világot kreálni, s mindezt megtölteni érdekes tartalommal. Pedig, ha tüzetesebben megnézzük, a történet a bevett sablonokra épül, nem tartalmaz túl sok innovációt. Egy afféle messiássztorit kapunk Paul útkereséséről, az ő kiválasztott státuszának ideologizálásával, majd tényleges manifesztálódásával. Apja és főleg édesanyja mentorként terelgetik, hogy képes legyen megtalálni a szerepét a hatalmi harcban s az életben egyaránt. A cselekmény második fele sokkal jobban felpörgeti a tempót, akciódúsabbá, eseménytelibbé válik, én mégis itt éreztem, hogy kissé fárad a film. Érthető és szükséges lépés ez Villeneuve részéről, számomra azonban egysíkúbbá, kommerszebbé vált az élmény. Ez persze nem jelenti azt, hogy ki is vetett magából, ugyanis az elképesztő látvány és Greig Fraser operatőr képei vizuálisan olyat adnak, amit ritkán látni. Manapság nem nehéz szemkápráztató effekteket generálni, de a Dűne tényleg kimagasló ezen a fronton, legyen szó Arrakis homokdűnéiről, vagy a nagyszabású akciójelenetekről.

Számos A listás sztár tiszteletét teszi a műben Oscar Isaactől kezdve Javier Bardemen át Josh Brolinig, ám Timothée Chalamet egyértelműen kiemelkedik közülük. Rebecca Ferguson mérhető egyedül hozzá, igaz, kettejüké a leghálásabb szerep, de ki is hozták belőle a legtöbbet. Aki viszont Zendaya miatt ülne be rá, nagy valószínűséggel csalódni fog, mert csak néhány perc jutott neki.

A Dűne jól láthatóan egy epikus történet első felvonása, így nem érdemes arra számítani, hogy egy komplex, lezárt sztorit fogunk kapni. Azt viszont nem lehet rásütni, hogy szimpla felvezetésként szolgál, annál sokkal többet ad. Ügyesen lavírozik a kommersz és a keményvonalas sci-fi között. Hollywoodnak égető szüksége volt már egy ennyire grandiózus alkotásra, mely külön világként szippant magába, s egyúttal kötelező moziban átélni.