Balogh László: „Ahova a Jóisten odaszán, végzem a feladatom...”

Nehéz Önt kategorizálni. Fizika-matematika szakos tanár, mégis a humán kultúra nagy ismerője. Honnan e keresésvágy?

- Közel a 60-hoz mindig a magam helyén igyekeztem tenni a dolgomat, és talán a kötelességteljesítő attitűd volt rám a leginkább jellemző. Deák Ferencet szoktam idézni, miszerint elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát. A Jóisten jó néhány helyre rendelt, ahol mindig volt feladatom, melyet el kívántam végezni tisztességgel. Csak a csomópontokat említve: Kárpátalja, a gyermekkor, ahol a külhoniság kódként belém égett, holott én a magyarságot a Kárpát-medencén belül komplexitásában értem, ami csak földrajzilag különül el, értékeiben nem. Sajnos nem mindenki gondolja így. Feladatteljesítésemet ezért erősen meghatározta a valahová tartozás, ami számomra azt jelenti, tenni azért a közösségért, lelkületért, szellemiségért, ahol élek. Ez motivál. Így például a balatoniság is fontos nekem, mivel ’69. január 16-án, amikor átköltöztünk Magyarországra, Balatonberénybe, e vidék lett a gyermeki aranykor helyszíne. 1971-es Kanizsára érkezésünktől pedig mindig bizonyítani szerettem volna, ezért bevallottan lokálpatrióta vagyok, hogy ezáltal is visszaadhassak abból a sok szépből, amit itt kaptam. Soha nem a karriervágy hajtott; a képességeim kibontása, a teljesség keresése meghatározóbb, ho­lott fizika-matematika-informatika-humánökológus végzettségem van, tanár vagyok, mégis nehéz megítélni a fogékonyságomat, mivel alapvetően humán az érdeklődésem. Ha Kárpátalján maradunk, minden bizonnyal református lelkész lettem volna, mint a nagyapám, akit emiatt a Gulágra száműztek és ott is halt meg.

Vagyis reál képzettség, humán érdeklődés?

- Fizika és metafizika. Így kerek. Talán éppen emiatt lettem tanár­ember. E hivatásra amúgy egy kárpátaljai nagybátyám példája sarkallt, ugyanakkor mindig szerettem a párbeszédes élethelyzeteket, ahol persze jó esetben megvan a mester-tanítvány viszony is. De elsősorban abban hiszek, hogy a növelve nevelődés által képes a világ előbbre haladni. Ezért választottam e hivatást, ahol ez az alaphelyzet együttesen létezik. Az egyetem után pedig nem volt kérdés, hogy a mai Batthyány-gimnáziumba, az iskolámba szeretnék visszatérni, ahol örömmel vártak.

Jól tudom, a feleségével együtt kerültek a gimnáziumba?

- Igen, 1986-ban a feleségemmel együtt kezdtünk ott tanítani, akivel még a középiskolában kötöttünk életre szóló szövetséget. Ő magyar-német szakos, én mat-fizes, tehát életem e területén is megvan a kettősség, tökéletesen kiegészítve egymást. Humán és reál, tudomány és művészet a világ meglátásának és megmutatásának szerintem nem két különböző módja, hanem egysége. Az ellentétek nem kioltják, kiegészítik egymást. Így is lehet ezt szemlélni, keresve és törekedve a harmóniára, a teljességre. Ahogy a családommal. Ők, a feleségem, Juci, és a két lányom, Anna és Julcsi életem legnagyobb kincsei; az a stabil családi háttér, ami körülvesz és erőt, szeretet ad. Egységet képes teremteni. Tanárként is ez a célom. Ezért nem szaktanár vagyok elsősorban, inkább a klasszikus értelemben vett tanító, aki műveltségével példaember is kíván lenni a diákok előtt. Ugyanakkor elég korán igazgatóhelyettes lettem, ami az iskolaszolga felfogást erősítette bennem. Ez az életszerep kísérte végig tízéves iskolaigazgatói korszakomat, és ez kísér a városszolga hivatásban most, polgármesterként is. Igazgatóként arra törekedtem, hogy e patinás gimnázium legyen a mi végvárunk és világítótornyunk, hiszek abban, hogy a jó diák és jó tanár jó iskolát teremt. Nem változtam, soha nem a cím, mindig a közösségért tenni akarás mozgat. Ezért is lettem önkormányzati képviselő már 1998-ban, kulturális bizottsági elnök, mert e területen a kultúra, a művészet, az oktatás mellett az egészségügy és a sport is jelen van, és így a komplex életteljességet képviseli. Polgármesterként pedig ugyanez maradt a hitem és motivációm, közügyekkel foglalkozni, minél több közösségi színtérhez kapcsolódni, hogy ne csak ország legyünk, hanem haza is.

Mi változott Ön szerint a legnagyobbat jelen világunkban?

- Néha rácsodálkozom, hogy a kommunikáció mennyire mindenek fölé nőtt. Én mérlegember vagyok, hiszek az álmok megvalósításában, melyhez a kommunikáció nélkülözhetetlen. Ám ez most mindent ural. Lehet mondani ezt is, meg az ellenkezőjét is. De hiszem, hogy létezik objektív zsinórmérték, ami által megítéltetünk. Én az a fajta ember vagyok, aki szeret újra és újra almafacsemetét ültetni, mert ez, vagyis az értelmes és nemes célok vezetnek a boldogsághoz. Jelen pandémiás, szűkre szabott életünkben is megtaláltuk feleségemmel ezt az utat: hetente többször besétáljuk esténként Kanizsa utcáit, újra és újra rácsodálkozva az ottani értékekre, történetekre, szépségekre. Pandémiás kalandozások, ez most életünk kicsiny teljessége.