Szelektív szemétgyűjtés: nem lehetőség, már kötelező

Mint annyi mindent, ezt a problémakört is felerősítette a koronavírus-járvány: világszerte nagy számban fordultunk csomagküldő szolgálatokhoz, miután a tartós cikkekért nem járhattunk boltokba.

E sorok írójának személyes tapasztalata, hogy míg az üzletben egy dobozban kapta meg a cipőt, addig a házhoz szállítók kettőbe csomagolják, nyilván a fokozott védelem miatt. Az is unikális élmény volt, amikor a szelektív hulladékgyűjtő sziget mellé helyezett effajta dobozzal útra kelt a becsületesebb szomszéd, hogy visszaadja a tulajdonosának, azzal, hogy legalább lapítaná össze, hogy beférjen a résen a papírgyűjtőbe, úgy nem fújná szanaszét a cél. (Mellékes tapasztalat: jó-e az, ha a nevünk, lakcímünk ott virít a szemetes melletti dobozon?) Külön fejezetet érdemelne a szelektív hulladékgyűjtők környezete, ami mutatja, addig már eljutottunk, hogy jó fejek vagyunk, otthon szétválogatunk, de ha épp nem fér a sárga, zöld, kék, fehér kukába, mellédobjuk, hátat fordítunk, elvégre már nem a miénk. Az esztétikusabb tervezésű edényzetek is javítanának talán valamit az összképen, van rá pár eredeti példa világszerte. A legjobbnak a föld alá helyezés tűnik, igaz, az aztán körültekintő tervezést, logisztikát igényel, s az ürítés, mozgatás miatt az áramigénye sem elenyésző.

Mindenki borzong, amikor a tévében látja, Magyarország területével vetekedő szemétszigetek úsznak az Atlanti-óceánban, s azokról is megvan a véleményünk, akik miatt a Maldív-szigetek egyes szemétheggyé vált partszakaszait lezárták, a nyakára tekeredett műanyag zacskóval fotózott sirály látványa meg végképp elszörnyedést okoz a lelkünkben. Igaz, utána a krumplihéj közé dobjuk a kólásüveget, a csokipapírral együtt. Merthogy a látottak olyan messze vannak tőlünk. Érzelmi intelligenciabeli hiba, hogy csak azt tudjuk átélni, ami velünk történik, a többiek tragédiája mintha egy másik planéta ügye lenne? Noha egy, már két évvel ezelőtti becslés szerint is a Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget területét 1,6 millió négyzetkilométerre becsülték. A hulladék zömét műanyag adja, ez ráadásul a vízmozgás és a napfény UV-sugarai hatására mikrorészecskékké, mikroműanyaggá aprózódik, halakba jutva kapjuk vissza.

Pedig a szelektív gyűjtés hosszú ideje lehetőség számunkra, s ma – Zalaegerszegen legalábbis – már valóban nem kell messzire mennünk a lakástól, hogy találjunk rá módot. A fém, a műanyag, a ruha, a papír kerülhet külön edénybe, így a hulladéklerakók optimális esetben egyszerűen továbbíthatják az újrahasznosító cégekhez a szemetet.

Ha szisztematikusan csináljuk, és többemberes háztartásban élünk, valószínűleg tanácsos otthonra is beszereznünk külön-külön edényzetet, jó minőségű, erős, mégis lebomló papírdobozokat lehet e célra vásárolni. (Új gond, hogy ezeknek helyet kell keresni a lakásban, lehetőleg ott, ahol a legtöbb szemét keletkezik.) A műanyag kiiktatása még biztosan nem holnap lesz, jóllehet hosszú évek óta kísérleteznek a betiltását követő alternatív anyagokkal. A minimalizálása még tudatos vásárlással sem egyszerű, az eladó olykor értetlenül néz ránk, ha nem kérünk műanyag zacskót két almához, de hát ingyen van, csodálkozik.

A legújabb probléma a maszkok és a gumikesztyűk elszaporodása. Ha valaki évtizedek távolából visszanézi a 2020/21-ben készült környezetvédelmi indíttatású fotókat, maszkokkal fölhintett utakat, járdákat fog látni a nagyvárosokban. Egyelőre megbecsülni sem lehet, az egyszer (?) használatos védekező eszközök mekkora részt hasítottak ki maguknak a világ szeméthegyeiből.

A London csatornahálózatát is zavarba hozó eldobható pelenkákkal persze még nem kelhetnek versenyre.